„Hát ez a titok nyitja:
meg kellett értenie,
hogy nincs a titoknak
nyitja. Évek múltán
egy álom hozta meg
számára a feloldozást.”
Egy ideje nem álmodott, vagy csak szaggatott, összefüggéstelen, többnyire felzaklató álomtöredékek jelentkeztek nála, amelyekre aztán nem, vagy alig emlékezett vissza ébredés után. Az egyik ilyen álomban egy ismeretlen házban ült egy csigalépcső fokán, mellette emberek mentek el, mindkét irányban, teljesen közömbös tekintettel, átlépve, vagy kikerülve őt. De senki nem szólt hozzá, nem érintették meg, úgy bántak vele, mintha egy funkciótlan tereptárgy, a lépcső tartozéka lenne. Az álomban egyre kisebbre húzta össze magát, nehogy valaki megbotoljon benne, vagy belerúgjon, nyöszörgött, és ez a fura hang, a saját hangja ébresztette fel. Az álomra kristálytisztán emlékezett még hetek múltán is, félelemmel töltötte el, valamiféle jóslatként értelmezte, hogy ez vár rá a valóságos életben is. Ezért aztán vágyott is rá, hogy az álmok elringassák őt a lámpaoltás után, de tartott is tőlük.
Aztán, egy februári, szeles, hideg éjszakán újra meglátogatta őt egy álom, amelyre teljes egészében, mint egy filmre, úgy emlékezett vissza reggel. Több novellája született így az évek során, hogy az álmait jegyezte le. Úgy érezte, ezúttal is meg kell írnia az álmát, amely meghozta számára a feloldozást, feltárta a titok nyitját, hogy miért maradt egyedül, miért nem talált társat, mielőtt kihunyt volna benne a kicsike láng, a vágy, amely minden kapcsolat mozgató rugója, alapja.
Lassan tíz éve történt, utolsó viszonzatlan, plátói szerelmeinek egyike volt a férfi, akire már évek óta nem gondolt ébrenlétben, és most váratlanul meglátogatta őt az álomban. Mostanában már leginkább csak varjak, meg galambok a látogatói, így aztán meg is lepődött, amikor a könnyű álom szárnyán megérkezett.
Meg sem szólalt, csak állt egy kiállítás képei előtt, szép háttér egy szép férfi mögött.
Róza visszaemlékezett arra a lángoló szerelemre, amit iránta érzett, a felzaklató vágyra, hogy közel kerüljön hozzá, megérinthesse, és belőle is áradjon iránta az az érzés, amely őt eltöltötte. Azt hitte, ha nagyon szereti, az elég lesz hozzá, hogy a férfi felismerje benne a társat, és az érzés viszonzásra találjon benne.
Aztán, amikor először találkoztak, annyira izgatott volt, hogy szinte meg sem tudott szólalni, sutának, idétlennek érezte magát, mint egy kamaszlány. Messzire kellett utaznia a találkozáshoz, de úgy suhant át a városon, tele várakozással, hogy észre sem vette a szokásos félelmet magában az ismeretlen helytől, a közlekedéstől, mindaz, ami máskor nyomasztotta, csak legyőzhető akadály volt számára.
A férfi kedves volt, de közömbös, látszott rajta, hogy meghatja ők az ajándék, a virtualitásból már ismert nő közelsége, de a szokásos udvarias fordulatokon, a bemutatkozáson túl semmi érzelem nem tükröződött rajta.
Az asszony azonnal érezte: nem az én emberem. Szépen, finoman utasította őt el, látszott rajta, hogy mindent érzékel, de nem viszonozza az ő érzéseit.
Még néhányszor találkoztak, de nem jutottak közelebb egymáshoz.
Róza sokáig gyötörte magát a kérdésekkel, hogy mit rontott el? Mit kellett volna másképp tennie?
Az évek teltek, aztán még volt néhány tétova kísérlete, találkozott férfiakkal, de végül menthetetlenül magára maradt.
És akkor azon a szeles, hideg februári éjjelen, az álomba besétált a férfi, és fény derült a titokra.
Egy dallamot dúdolt, halkan, miközben Rózát fürkészte, mindent látó tekintetével. Ő megdöbbenve ismerte fel a több évtizede nem hallott dalt, amit hajdan, fiatalasszonyként rég megholt férjével olyan sokszor hallgattak.
Te Niement dúdolsz? – kérdezte a férfit, és egyszerre kezdték mondani a lengyel szöveget, amit már szinte senki sem ismer: Jednego serca, tak malo… tétován egymásra mosolyogtak.
Megvolt köztük az első közös pont, a hihetetlen közös műveltség, hisz kortársak, ezt mindketten tudták. Csakhogy, amint a valóságban sosem, az álomban Róza otthonosan mozgott, mondhatni, ő volt a házigazda, hiszen az ő álma volt, s abban vendég a rég nem látott, soha meg nem hódított férfi.
Egymásra mosolyogtak, és fesztelenül beszélgettek tovább.
Mindkettőjükön nyomot hagyott az évtized, amit közben megéltek, családi traumák, és magánéleti vereségek, szakmai sikerek, hetvenedik életévük felé közeledve mintha mindketten higgadtabban látták volna a világot, és benne önmagukat.
Mit rontottam el? – kérdezte a férfit a nő. Miért nem lehettünk egy pár, hiszen még most, hívatlan vendégként az álmomban is olyan otthonosan mozogsz, olyan harmónia van köztünk!
A férfi elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna neki.
Nem rajtad múlt. Talán, mert mindent azonnal kimutattál, hogy rajongsz értem, szerelmes vagy, nem tudtad titkolni, lejött a tekintetedből, a mozdulataidból, a szavaidból, de a hallgatásaidból is. Ahogy figyeltél rám, az odaadás szinte felkínálkozásnak tűnt. Érted már? A férfi vadászni szeret, meghódítani, de téged már nem kellett volna meghódítanom, ott álltál velem szemben és azt mondta a szemed: itt vagyok, a tiéd vagyok, szeress engem! De ez így nem működik. A zsákmányt el kell ejteni, a harc, a cserkészés adja az izgalmat.
Ez csak az egyik oka a kudarcunknak.
Mert okos vagy, kedves, és művelt, jó beszélgetőpartner, ez kétségtelen. De én egészen más típusú nőket kedvelek.
Barátként elfogadtalak volna, azonnal, az első percben, ahogy megláttalak, mert éreztem, hogy számíthatnék rád, és remekül átbeszélgethetnénk akár egy egész életet. De soha nem tudtam volna a szerelmedet viszonozni. Szeretkezni veled. Nem éreztem vágyat irántad.
Róza csak nézett, ott az álomban, nézte a férfit, akit egykor annyira szeretett, hogy legyőzte magában a fáradtságát, félelmét, meg a tartózkodást is, és átrohant miatta a városon, akire éjjel és nappal annyit gondolt, akitől annyit várt. Nézte az arcán a ráncok barázdáit, a ritkuló haját, nagy kezét, és felvillant előtte a többi kép, férfiak, akik szerettek vele beszélgetni, és értékeltek valamit benne, kedvességet, humort, műveltséget, de nem látták meg benne a nőt. Inkább szép testű, nála fiatalabb, és meghódításra termett nőket választottak, akik aztán megcsalták, elhagyták, megalázták őket.
Megtaláltad a nőt, akire annyira vágytál? – kérdezte, ám közben megérezte, hogy a redőnyt rázza a szél, és az ébredés kirántja őt az álomból, már félig ébren volt, de kapaszkodott volna az álomba, hogy a férfi válaszát meghallja.
Ivott egy korty vizet, kissé kábán, félig éber állapotban, és amikor visszadőlt az ágyba, behunyta a szemét, nem is lepődött meg, hogy folytatódik az álom.
De késő volt. Már csak a férfi távolodó alakját látta, kissé görnyedt tartását, amint egyre messzebb kerül tőle.
A régi haiku jutott eszébe, amit akkor írt, mikor megértette, hogy társunkat a Sors rendeli mellénk, vannak szerencsések, akiknek szán valakit, és vannak mások, akiknek az rendeltetett, hogy egyedül éljék le az életüket.
Ha neked szánta
sorsod, megkapod, ha nem,
el kell engedned.
Hozzászólások