Lucy Kirkwood: Gyerekek •

Színház

Lucy Kirkwood: Gyerekek

A Rózsavölgyi Szalon új bemutatója

Az igazi drámák a családban játszódnak, négy fal között, tudja ezt a szerző, él is ezzel a tudással. Az előadás előtt elolvastam minden hozzáférhetőt a darabról, a színészek, a rendező nyilatkoztak, már alig voltam kíváncsi, annyi mindent megtudtam az előadásról. Hol van az már, mikor izgalommal ültél be a város egyetlen színházába és „szűzen” vártál a csodára, amit látni fogsz. Az előadás végén se arra gondolsz, hogy meginterjúvold valamelyik színészt. Hazaviszed magaddal a csodát, titokban dédelgeted, még ha lelkendezve újságolod is pár embernek, akiket közelről ismersz, ha egyedül nézted meg. Ízlelgeted, forgatod magadban, mint egy falat finom desszertet. Még nem vagy ismert. Még gyerek vagy. Még tanulod az egészet.

De már felnőttél, túl vagy szinte mindenen. Nem érhetnek nagyobb meglepetések. Beletörődtél azokba, amin nem tudsz változtatni. Elfogadtad a dolgokat olyanoknak amilyenek. Úgy élsz, mint akit felhúztak valamikor és még nem járt le egészen. Nem vagy kíváncsi igazából semmire. Már rád lehetnek kíváncsiak. Persze azok, akik még kíváncsi természetűek. Mint Lucy Kirkwood.

A Rózsavölgyi Szalon idén tölti a tizedik évét. Még gyerekcipőben jár, vonhatunk hasonlatot. Adottságai predesztinálták a kamaradarabok bemutatására. Zimányi Zsófia, a tulajdonos gondolt egyet és megcsinálta. Meghívta beszélgetni a beszélgetésre vágyókat, tartalmas, időszerű és fontos dolgokról, amit igazán őszintén csak egymás közt, egy elkülönített, zárt helyen ejthetünk meg. De azért legyen a helynek atmoszférája, a miliő inspiráljon, de ne nyomjon agyon. Érezzem magam biztonságban a falak között, de azt is remélhessem, itt bármilyen témát nyíltan megtárgyalhat az ember. Nem kell tartania senkitől. Családban marad.

Az itt előadott darabok is a bizalom légkörét erősítik. Otthon van az ember, nincs kitettségérzete. Ha meg is rázza az élmény, nem parttalan, kezelhető, értelmezhető, megrágható, senki nem fog rád pisztolyt.

Most is egy otthonba látogathatunk, mint beavatottak, ismerősök, már-már barátok, szinte nélkül is, derül ki az előadás végére. Mert a szerző kíváncsisága türelmesen kivárja a beszélőket, hogy maguktól megszólaljanak. Mint otthon, a lakásunkban.

Ez az első, ami megüt a darabból, az előadásból, a szövegből, ez a laza, természetes, feszültségmentes jelenlét, amire Angliánál keletebbre folyton törekedni kell. Nem jön magától, csak úgy.

Egy alkalommal, mikor Angliába repültem, akaratlanul is fültanúja lehettem egy beszélgetésnek, egy tanárnő osztotta meg tapasztalatait az angliai és a keleti blokk oktatási rendszere közti különbségekről. Akkor még nem volt terítéken a más emberi nem a maszkulin és feminin mellett, csak a gyermek szigorú fegyelmezése helyett a született tehetségről, adottságokról volt szó, hogy azok kibányászása, felszínre csalogatása odafigyeléssel, ráhangolódással, empatikus türelemmel milyen jó és milyen fontos. Azt a pillanatot/időszakot kellene megragadni mikor a tudásvágy még csak a megismerésre ösztönöz.

Lucky Kirkwood egyik youtube-videóját látva is ez jutott eszembe. A még csak 38 éves írónő teljesen egyenrangú/jogúnak érzi magát, férfi beszélgetőpartnere nem akarja leuralni, neki sem  jut eszébe gyanakodni, hogy nem tartják épp olyan esélyesnek minden elismerésre, mint egy férfit. A szabadságnak ebben a levegőjében felnőni volt az álma minden keleten élő elnyomott(abb) nőnek, de férfinak is. Nem kellett megküzdeni megbotránkozással, még titkolt ellenszenvvel sem, ha valaki pl. atomfizikus akart lenni, hogy a témánál maradjunk.

Ettől izgalmasabb ez a háromszereplős kamaradarab, és lesz teljesen kortársi, mert köze van/lett ahhoz a világhoz, amiben élünk/éltünk. Nincs felelősebb és kevésbé felelős. Mindenki kiveszi a részét abból, amit nyertünk/vesztettünk, nyerünk/veszítünk. Anyaként, barátként, szeretőként, megcsalt feleségként, gyermeket világra nem hozó asszonyként, hűtlen férjként/ férfiként, gyermekét nem jól nevelő szülőkként, stb. stb. Mikor éles a helyzet, muszáj szembenézniük azzal, amit tettek: az életükkel. Ami iszonyatosan nehéz.

Tetszik, hogy olyan természetes mind a két színésznő, Egri Márta, Kiss Mari. Hegedűs D. Gézának is elhiszem, hogy ilyen fazon. Mindent elhiszek mindenkinek. Egyik sem akar átverni. Ha visszagondolok a főiskolai „kiképzésünkre”, pont ebből a természetességből akartak bennünket gyakran kirázni, megtanítva minden mást, amire szükségünk lehet a pályán. Nem ismerhetem, milyen oktatásban részesültek Egri Mártáék, de nem állhatott nagyon távol a miénktől. Akkor még a színház másképp képzelte megoldani feladatát. Még nem avatkozott bele ennyire az életünkbe. Még nem is ezen a nyelven beszélt, költőibbet használt.  Itt viszont természetes hangon szólal meg, amiben semmi sértő, kivetnivalót nem talál a fül, mert értjük: ilyen lett a nyelvünk. Köznapi. És mi magunk is, hiába vagyunk atomtudósok. Megvannak a problémáink, amikről nem beszélünk, amit egészen másként fogalmazunk meg belül, olyan bensőséggel, hogy azt nem is lehet kimondani. Vagy megérzed szó nélkül, mit akarok mondani, vagy nincs is igazán közünk egymáshoz.

Ettől megrendítő, húsba vágó, mégis diszkrét élveboncolás ez, amit feltálal nekünk a három együttfőiskolás, együttdiákoskodó, együttvoltfiatal művész. Mert művészek a legjavából.

Ebben társuk a náluk kamasznyi korral fiatalabb Ujj Mészáros Károly filmrendező, aki most épp színházasdit játszik.

Ha van még ennek a művészeti ágnak küldetése ma, akkor azt hiszem ez az egyik legeslegeslegfontosabb: visszataláltani bennünket magunkhoz, kinyitni csatornáinkat, szívereinket, hallójáratainkat – hogy eljusson hozzánk és megértsük egymást szavak nélkül is. Innen ez már lépés is lehet.

A művészek így vallanak az előadásról, darabról, a közös munkáról:

„Lucy Kirkwood darabja voltaképpen egy szerelmi háromszög és az atomenergia »robbanékony elegye«. Három fizikus, nukleáris mérnök – Hazel, Rose, Bill – bonyolult magánéleti kapcsolata bomlik ki a darabban, akik úgy élnek együtt a régi, negyven évvel ezelőtti sérelmeikkel, hibáikkal, megkérdőjelezett döntéseikkel, mintha még mindig gyerekek volnának. Miközben mindennek a hátterében egy környezeti katasztrófa zajlik. Izgalmas, klasszul megírt, érzelemdús, megrázó, ugyanakkor humoros is a darab.

Egri Márta, Kiss Mari, Hegedűs D. Géza olyan régóta ismerik egymást, mint a Gyerekek karakterei. De így, hárman eddig még nem játszottak együtt. Elképesztően nagy élmény velük dolgozni, egészen különleges az, hogy mennyi türelem, mennyi odafigyelés, mennyi jóféle energia van a próbákon. Nagyon-nagyon jó hangulatú ez a próbafolyamat. Úgy érzem, erős, szívet melengető, szép előadás lesz rengeteg emberséggel.” (Ujj Mészáros Károly rendező)

„Marival még sosem dolgoztunk együtt. Találkoztunk itt-ott-amott, tudtam, hogy nagyon hasonló a gondolkodásunk, szót értünk egy pillanat alatt. Géza a húgom osztálytársa volt, már főiskolás korában is láttam vizsgaelőadásokban, aztán a pályánk elején a Vígszínházban játszottunk együtt két előadásban, a Jó estét nyár, jó estét szerelemben és Az ifjú W. újabb szenvedéseiben. Jó érzés velük lenni. Másrészt Ujj Mészáros Károly szereposztása telitalálat. Nem akarom előre elmesélni a darabot, de azt azért megemlítem: amikor először olvastam, rögtön feltűnt, mennyire fedik egymást a figurák és a színészek. Hazel alakját mintha csak rólam mintázta volna a szerző. És nem sűrűn fordul elő az ember életében ilyesmi.” (Egri Márta)

„Engem már az örömmel tölt el, hogy itt lehetek, a Rózsavölgyi Szalonban. Valahogy mindig vágytam arra, hogy itt játszhassak. Izgalmas előadások mennek, nagyon jó színészek lépnek fel, az egész helynek van egy bája, kedvessége, a térnek pedig intimitása. Amikor először olvastam a Gyerekeket, azt éreztem, sikeres előadás lehet belőle. És örültem a kollégáimnak, akikkel együtt lehetek, akiket nagyon értékelek. Ujj Mészáros Károllyal, a rendezőnkkel eddig nem találkoztam, kíváncsi voltam rá. Inspiratív személyiség, finomlelkű ember. Találóan vannak kiosztva a szerepek. Nagyon valóságossá, élővé teszi számomra az előadást a felelősségvállalás kérdése: eljöhet-e az ember életében az a pont, amikor esetleg önmagát is föláldozza másokért, amikor lemond saját magáról. Nagyon szép az e körüli építmény a darabban. Ez a három ember – Hazel, Rose, Bill – egyébként magánéletileg is össze van kötve. Annak idején, csaknem negyven éve, egy munkahelyen dolgoztak, az ifjúságuk is összevarrta őket. Miként – azt gondolom – nagyon sokunkat erre a korra. Erős emlékek élnek bennem is akár a kedves kollégáimról, Mártiról, Gézáról, akikkel közös volt az ifjúságunk. Visszahozza ez a darab a főiskolás éveinket, a pályakezdést, és ez eléggé megérint minket próba közben.” (Kiss Mari)

„A Gyerekek fölkavaró, szívbe markoló, nagyon sok mindent magába integráló dráma. Tiszta szívemből örülök, hogy két olyan megkerülhetetlen művésznővel dolgozhatok együtt, mint Egri Márta és Kiss Mari, akikkel egy időben jártunk a főiskolára. Csodálatos, hogy Ujj Mészáros Károly rendező összehozott minket, aki egy különleges gondolkodású és szemléletű rendező, engem személy szerint is kíváncsivá tett.

Márti Vámos László osztályába járt, Mari Békés Andráséba, én Horvai Istvánéba. Marival évfolyamtársak is voltunk. Márti kicsivel járt fölöttünk, a Vígszínházban gyakornokoskodtunk mindketten, partnerek is lehettünk ott a színpadon. Például Márti volt a szerelmem Ulrich Plenzdorf Az ifjú W. újabb szenvedései című darabjában, amelynek a címszerepét játszottam Marton László rendezésében. Szintén a pályám elején készült egy háromrészes tévéfilm, a Kísértés, Esztergályos Károly rendezte, abban pedig Mari volt a szerelmem. Hármunk pályája kezdetben egybefonódott. S bár a sors aztán szétszórt minket, azért tudtunk egymásról, ki mit csinál. Nagyszerű munkafolyamat zajlik a Rózsavölgyi Szalonban köszönhetően Ujj Mészáros Károlynak is, nem beszélve arról, hogy két ilyen fantasztikus színésznő partnere lehetek az előadásban. Márta a feleségemet játssza, Mari pedig egy olyan régi kollégánkat, aki valamikor része volt az életünknek. Elkeveredett, ám 38 év után ismét megjelenik nálunk. Ez a visszatérés rendkívül fontos pillanata a darabnak és indukálója az egész történetnek.”

(Hegedűs D. Géza)

„A mai hatvanasok előtt még ott az élet. Ezt vallja a házaspár, Hazel és Bill is. Nukleáris mérnökök. Vidéki házukban jógáznak, kertészkednek, egészségesen étkeznek. Szövögetik a jövővel kapcsolatos terveiket. Mintha tényleg minden a legnagyobb rendben lenne. Egy nap beállít hozzájuk egykori kolléganőjük, Rose. Hosszú ideje nem látták. Hajdan együtt dolgoztak a közeli atomerőműben. Kezdetben barátinak tűnik a látogatás, de csakhamar minden megváltozik. Egy lazának induló látogatásból egy rendkívüli helyzet lesz, egy rendkívüli bocsánatkérés gesztusa korábbi hibákért. Egy monumentális játszma végén Hazel és Bill életük legnehezebb döntésére készülnek.

Lucy Kirkwood 2016-os darabja az írónőt rögtön az egyik legkeresettebb színpadi szerzővé tette; a The Guardian az évszázad legjelentősebb drámái közé sorolta a Gyerekeket, amely megrázó vízió arról, hogy miután a huszadik század során az egymást követő, ambiciózus generációk kizsákmányolták a környezetet, a következő évtizedekben a jövő nemzedékei lesznek kénytelenek megfizetni ennek az árát. Kirkwood páratlanul izgalmas darabot írt: csupa élet, csupa humor, miközben a három hétköznapi hős története mélyen megrendítő, szívbe markoló is.” (Rózsavölgyi Szalon)

LUCY KIRKWOOD: GYEREKEK

Lucy Ann Kirkwood

Született: 1984. Leytonstone, London, Egyesült Királyság. Brit dramaturg és forgatókönyvíró. 2018 júniusában a „40 alatt 40” kezdeményezésében a Királyi Irodalmi Társaság tagjává választották. Díjak: Laurence Olivier-díj – Legjobb új prózai darab kategóriában.

(Critics’ Circle Theatre Award for Best New Play. Forrás:Wikipedia (angol)

Szereposztás:
Hazel – Egri Márta
Rose – Kiss Mari
Bill – Hegedűs D. Géza

Fordította: Baráthy György
Látványtervező: Enyvvári Péter
Jelmeztervező: Kárpáti Enikő
Rendező: Ujj Mészáros Károly

Bemutató: 2022. március 31.

(Képek: a szerző felvételei)


Hozzászólások



Archívum

Partnereink