Gyerekkorom körtefája,
de sokat jártam alája.
Ott álltál magányosan, árván,
ki felejtett ott a Gyöngyös partján?
Bámultál a messzeségbe,
a közeli erdő tengerére.
Ha víztükörbe néztél, ketten voltatok,
néha egy gyerekcsapat alattad jól lakott.
Gyümölcsöd még koldust is hívogatott,
de rövidesen az is tovább ballagott.
Soha nem panaszkodtál, akkor sem,
ha vihar tépte ágadat vagy
télen a hó cseppekben sírta bánatod.
Ám az évek húzták-húzták a gyűrűket,
s az én kis fám egyre jobban görnyedt,
csupasz ággal meredt az ég felé,
zörgő leveleit sodorta az őszi szél.
A tavasz sem volt könyörületes,
nem rakott rá virágot, sem levelet.
Most lett igazán fájdalmas a magány,
mikor átölelt a csend, a némaság.
Még egyszer a víztükörbe tekintett,
s egy sóhajtással végleg búcsút vett.
Ahogy sorsunk így egybeolvadt,
magányodat most érzem csak,
Gyöngyös vize vidd el messze,
vidd a messze tengerekbe!
Szóljon hozzá!