Gyócs Irmi írásai

Ott áll a bot a sarokban,
mit drága nagyikám rám hagyott.
Sosem gondolta volna, hogy
egyszer én is rászorulok.
Járja az udvart körbe-körbe

Krisztus nem szenvedett annyit,
amennyit szenvedtél.
Ha hiszed az Istent, kérdezd meg hát tőle,
miért teremtett embert,
hogy bolyongjon körbe-körbe

Bezárt világunk sziklaszigete,
a csiszolt kövek közt búvó zöldek,
mohák, páfrányok, apró kis virágok,
csevegések, titkok tündérszigete.
Vagyunk-e még? És ha vagyunk, hányan?
Evelinek, Zsuzsák, Jutkák és Izák,

Csoda történt fenn az égen,
úszik a felhő sötéten,
egyik félen – másik félen,
milliónyi felhőfoszlány
kergetőzik fehérben,
és sütkéreznek a fényben.

(Szülikére emlékezve)
Szénaboglya, gyalogút,
idefut meg odafut
rajta fut két fürge láb,
hogy siet, hogy szaporáz.
Lebukóban már a Nap,
de sugara még simogat,

Ránéztél a virágra
és szemed könnyezett.
Tudom, arra gondoltál
mikor már nem leszek.
Örüljünk a mának,
a szegfűcsodáknak,

Jövőről álmodtunk egymás szemébe nézve,
titokban és csendben, csókkal pecsételve.
Május volt, és nyíltak a kéklő orgonák,
fogtuk egymás kezét, szívünkben boldogság.

Levelet kaptam kézbesítetlenül,
nem lepett meg, nem ért váratlanul,
ha bántottál, a bántalom visszahull,
s az élet megleckéztet kegyetlenül.

Húsvétot váró április
szeszélyes, bolondos hónap.
Miért, hogy mégis szeretlek
pedig hazug és csaló vagy.
Benned csodálkoztam
én rá a világra

Gyerekkorom körtefája,
de sokat jártam alája.
Ott álltál magányosan, árván,
ki felejtett ott a Gyöngyös partján?
Bámultál a messzeségbe,
a közeli erdő tengerére.