Ott áll a bot a sarokban,
mit drága nagyikám rám hagyott.
Sosem gondolta volna, hogy
egyszer én is rászorulok.
Járja az udvart körbe-körbe,
mint a papok a kerengőben,
a szétszórt játékokat szedegeti,
simogatja, rendezgeti, s közben
babázik, mint a gyerekek.
Meggörnyedve, sántikálva
dünnyögi halkan magában:
„Hova tűnt el ez a kislány?
Futhatok megint utána.”
A kis Ildit ez nem zavarja,
átszökött ő a szomszédba,
ott a falat jobban esik,
ezért ő most ebédezik.

Keserű élet az egyedüllét,
de dolgozni kell a kenyérért.
Férjét a háború elsodorta,
s nem maradt más számára,
csak a szövőszék és rokka.
Reggeltől estig fonta fonalát,
Szőtte a sok abroszt, konyharuhát.
Emlékeimben így él áldott alakja,
vajon mit csinál ott fenn a magasban?
Tán az angyalok közt fonja fonalát,
s így várja imádott unokáját.

Megosztás

Tweet