Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
1944: Pirandello – IV. Henrik-bemutató
A Pécsi Nemzeti Színház képeslapon (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
A liberális Pécsi Napló (1892-1944) az 1944. január 4.-i számában, annak is a „Színház” rovatában, a talányos „K” aláírással, január 3.-i dátumozással, „IV. Henrik” főcímmel, „Pirandello bemutató a pécsi színházban” alcímmel kritika jelent meg az előadásról. Ezt idézem most. „– Az élete alkonyára világhírűvé lett Pirandello egyik legismertebb tragédiáját, a IV. Henriket mutatta be hétfőn este a pécsi színház. A ’metafizikai relativizmussal párosult igénytelenség’ költőjének írói mondanivalójára és filozófiájára talán legjellemzőbb ez az alkotása, amely nemcsak a történet bizarrságával, de a felvetett probléma létét, és végzetszerű megoldásával is híven tükrözi Pirandello nyugtalan, mindenből és mindenkiből kiábrándult világszemléletét a neki szűk és fullasztó szűk téreken. (sic!)
Luigi Pirandello 1932-ben (Forrás: Wikipédia)
Darabjának hőse egy elmezavarodott olasz arisztokrata, aki már évek óta abban a rögeszmében él, hogy ő IV. Henrik német-római császár. Gazdag rokonsága valósággal középkori környezetet varázsolt a magát császárnak képzelő ember köré, aki büntet és jutalmaz, és közben átható tekintettel figyeli a vele egy fedél alatt lakó, vagy a vendégségbe érkező ismerősöket. Egy alkalommal azonban régi emlékek hatása alatt a ’császár’ bevallja tanácsosainak, hogy már hosszabb idő óta csak játssza az őrültet, de nem akart visszatérni az életbe, amely számára csak csalódást hozott, mert hisz szerelmese más asszonya lett, barátai pedig elárulták.
Hőse részére azonban nem is engedi Pirandello, hogy levegye az őrültség álarcát. A titkát megvalló ’császár’ lelki felindultságában leszúrja régi vetélytársát. Ezzel a kielégített bosszúállással azonban élete tragédiája is megpecsételődött, mert most már valóban nincsen számára más választás, minthogy élete végéig az őrültet játssza, ha a gyilkosságért nem akar a földi igazságszolgáltatás elé állni.
Luigi Pirandello és barátja, Albert Einstein 1935-ben (Forrás: Wikipédia)
Pirandello nehéz, fullasztó levegőjű darabjában a főszereplő úgy imbolyog a józan ész, és az őrület határmezsgyéjén, mint kötéltáncos a házak fölé kifeszített dróton. Az őrült, később csak az őrültet játszó, majd a körülötte zajló világ, és a tragikusra fordult események elől örökre az őrületbe menekülő arisztokrata története tagadhatatlanul nem közönséges, meghökkentő színpadi mesemag, de Pirandello a jelenetek kihegyezett, hatásvadászó felépítése helyett inkább filozofál, és úgyszólván egyetlen nagy monológra építi fel darabját. A közönségnek megfeszített figyelemmel kell bekapcsolódnia a színpadi játékba, hogy megértse az írót, aki hősét és a többi szereplőt a maga töprengő dialektikájával szólaltatja meg, és keserű megállapításokat tesz bűnről, hazugságról, és az álcázott élet kiábrándító megnyilvánulásairól.
Székely György dr. (Forrás: Wikipédia)
Igen, Pirandello a maga örökké tépelődő lelkével irányítja hősét, akiben a maga boldogtalanságát szólaltatja meg, mert hisz életrajzírói megírták, hogy a lelkileg elborult felesége mellett eltöltött évei végzetesen befolyásolták minden alkotását. Ha erre a lelki törésre gondolunk, akkor már könnyebben megértjük – ha nem is fogadjuk el, és még kevésbé helyeseljük – ennek a zseniális olasz írónak filozófiáját. Csak így értjük meg, hogy nála nemcsak különcség, hanem lelki kényszer az az életszemlélet, amely valóságot álommá, a képzelt világot pedig valósággá játssza át, mint IV Henrikje.
A tragédiát dr. Székely György rendezésében mutatta be a színház. Az előadás még nem eléggé kiforrott és összehangolt, különösen áll ez néhány mellékszereplőre, akik állandóan küzdöttek a tagadhatatlanul nehéz, és súlyos mondanivalót tartalmazó szöveggel. Hogy a bemutató mégis megérdemelt és komoly sikert aratott, az csaknem teljes egészében Horváth Tivadar címszereplő érdeme.
A tehetséges fiatal színész a rendkívül kényes művészi feladatot tökéletesen oldotta meg. Alakítása lenyűgözően szuggesztív, néhány szavával és gesztusával drámai feszültséget hozott a színpadra, és intelligenciája, kulturáltsága biztosan átsegítette azokon a borotvaéles árnyalatokon, amikor az őrültségből a meggyógyult, normális ember hangjaira kell átváltani a játékot. Dikciója is tiszta, szárnyaló, és higanyszerű mozgalmassága lendítette ki az előadást az ellaposodásból. A kiváló színész megérdemelten aratta le a sikert, és a zúgó tapsvihart.
Horváth Tivadar 1964 (Forrás: Wikipédia)
A többi szereplő közül Fábián Eszter grófnője, és Bicskei Károly intrikus bárója megfelelt, Győző László idegorvosa szürke és jelentéktelen figura. Nádai Pál állandóan bizonytalankodott, Nagy Ferenc együgyű Bertoldoja azonban derűt keltett. Kisebb szerepet játszott: Kosztolányi Broniszláv, Deák Rózsi, Bajka (Pál), Borszéki (Ferenc) és Bakos (László). Az irodalmi estnek számító előadást kellemetlenül zavarta az emeleti erkély közönségének fegyelmezetlen magatartása.”
Bicskei Károly civilben (forrás: Wikipédia)
Elsőként az 1934-ben Nobel-díjat kiérdemlő híres olasz dráma- és regényíró, költő, novellista, Luigi Pirandello (1867-1936) nevét kell megemlítenünk, akinek híres darabját, a IV. Henriket (Enrico IV.) mindig esemény volt előadni mindenütt, így a pécsi színpadon is. A nagy szakmai rutinnal megírt kritika elevenítette föl ezt a jeles színházi eseményt, amelyet maga az igazgató, a pécsi színháztörténet egyik jeles alakja, dr. Székely György (1918-2012) rendezett, aki színháztörténészként, dramaturgként, műfordítóként is jeleskedett. Színházunknak jellemszínészként 1942. és 1945. között lett tagja a később országos karriert befutó Horváth Tivadar (1917-2003), aki – amint azt a kritikából is láttuk – már ekkor „fölvillantotta oroszlánkörmeit.” (Később ő a „könnyű műfaj” több ágában, film-, rádió- és TV-szerepekben, továbbá rendezőként szintén sikeres lett.)
Ez az írás azért szintén értékes, mert világosan rámutatott az itt folyó jelentős színházi műhelymunkára, amelynek – amint láttuk – kisebb árnyoldalai is voltak. Éber szemmel a közönség egy részének illetlen viselkedését is „tollhegyére tűzte” a mára már ismeretlen szerző. Magát a nevezetes 3 felvonásos tragédiát Antonio Widmar fordította, és január 4.-én szintén előadták.
Bicskei Károly és Kállai Ferenc A tanú c. filmben 1969 (Forrás: Wikipédia)
Ugyanezen számban, annak „A színházi iroda közleményei” rovatában szintén találunk írást erről a drámáról. Idézzük ezt is. „Kedden este is IV. Henrik. Pirandello IV. Henrik című tragédiája a hétfői bemutatón nagy sikert aratott. A közönség és a sajtó egyformán elismeréssel nyilatkozott a kivételes művészi élményt jelentő, irodalmilag fémjelzett darab kifogástalan előadásáról. A darab címszerepében Horváth Tivadar lenyűgöző erejű emberábrázoló készséggel formálta meg a jellegzetesen pirandelloi figura énhasadásának (sic!) minden árnyalatát.
Bakos László (Forrás: Wikipédia)
A női szerepekben Fábián Eszter és Deák Rózsi tehetségük teljességükben aratnak megérdemelt sikert. Kosztolányi Broniszláv, Bicskei Károly és Győző László stílusosan illeszkednek bele a darab játékmodorába, amelyet dr. Székely György igazgató irányít. A darab kedden este bérletszünetben kerül előadásra.”
Ez az írás megerősíti az előző kritika megállapításait, de Győző László (1918-1973) alakítása megítélésében eltérő volt a két vélemény. (Ők Horváth Tivadarral együtt végeztek a színiakadémián 1941-ben. Életpályája országos adatbázisában azonban nem szerepel az, hogy az 1943/1944-es évad elején tagja volt színházunknak. Itt az újabb bizonyíték az újság helytörténeti jelentőségére.) Az itt szereplők közül a sorozatom előző részeiben már szereplő Bicskei (Bicskey) Károly (1920-2009) futott be Horváth Tivadaréhoz hasonló sikeres színészi pályát, aki az 1943/1944-es évadban lírai hősként volt a Pécsi Nemzeti Színház színésze. Rendezőként pedig 1946 őszén lett tagunk szeptembertől decemberig. Bakos Lászlóról (1893-1969) szintén sokszor említést tettem, sőt életpályáját is földolgoztam már.
Hozzászólások