Mit tud a Remény? • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Mit tud a Remény?

 

Köszönet az Őszöknek

 

Hóhullás jó. Benne a csönd, és a nagy hallgatás.
Végvillanás után jön csak a látó vakhatás,
s a végessé zsugorodott, addig hitt végtelen,
robbanni kész halmazában feszül új életet.

Nincs alatt, sem fölött. Az addig volt bevégeztetett.
Majd függöny föl, a szerelem újra meztelen,
Teremtőjével, Valóval és egymással szemben is
új ember áll, imádott, ki már nem szer-telen.

És addig?

Talán egyre kevesebb lesz a friss levegő.
Aztán a szív is lassabban kezd el dobogni,
már nem tombol, fáradt, bánatba burkolódzik,
„O” kereszten vágy a csillag is ragyogni.

A hideg tél, csontfagyos pedig el fog jönni.
Mérlegeléseknek lesz majd itt az ideje,
barlang mélyén, reménykedni halk, csöndes tűznél,
napsugarat őrizni, hinni töretlen.

Dolga, a hosszú fagyoknak lesz éppen elég.
Kint és bent pusztítani ártó kártevőket,
hisz látott már a világ ilyet, itt a Földön,
bizony többet. Baljós, de még mindig keveset.

Hogy majd tavasz hasadásakor ne rágjanak
rontók éltető gyökeret, frisset, harmatost,
és hóesés is jön majd, takar őszi vetést,
mit el, talán még az vetett, ki tudta jól,

neki abból még csupán a remény terem.

De ő csak vetett. Rendületlen, bús, hallgatag.
Sokat tavasszal, s késeit Jövőnek, ősszel.
Aratott fülledt, a már dicstelen, rút nyárban,
hite így sem veszett, szíve még vert hően.

Nem félt, bár a homályban keservesen látott,
hová nem is lehet, és annál is messzebbre,
lassan senki nem köszönt neki jó szerencsét
Isten Egészet fogni a végtelenben.

Tudta, szükséges. Télnek jönni kell valóban,
elmúltán halleluja lesz a földön újra,
ismét ideér körnek tavaszi karéja,
megböjtölt kikelet, újabb hosszú útra.

A Teremtmény rátalál dolgos, két kezére,
egyszarvú lovára, s a hátasra, mi maradt,
és szíve fölnyergel majd, hírt visz nagy szekérrel.
Új és Igaz Szentírást, és mind elé szalad.

Szem a szemből is olvas, a derék egyenes.
– Jertek, szárig ér a fű, folyó halban gazdag!
Zsíros, eke szabta föld oly feketén ragyog,
egyenlő a közös – mert megint Tavasz van.

Ezért én, ember, bíz’ hálás vagyok az Ősznek.
Csillagporban bennünk is a Földre költözött,
nélküle soha nem telel tavasz és a nyár
betakarítottból, sem föld alatt, sem föld fölött.

És hiszek a Teremtőben,
a szüzen fogant, s született,
és hazugtól megfeszített,
pokolra szállt, s megújult
földi s végtelen világban,

hiszem a Lélek erejét,
a bűnös változásában,
és ezért hiszek az élet
s a test föltámadásában.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS