A tengerből kipárlod az álmot,
beléízesül csontodba a Nap,
romlott városokra szabadítja
vérebeit az ajzó pitymallat, –
s a titok Fényre fakad.
Vakít a csöndben a kard,
dülöngél egy koldus feléje,
felhőtépett rongyaira
csatornalé szakadt az éjjel, –
ha búzakalásztól hőköl a penge.
Virághatalmát félti szerelmed,
tízmillió fa méhforradalma –
ágaskodik a lángért két gyermek:
Vadócalkony – és Törpehajnal.
Köszörüli a sziklát
tömeges örömkiáltás, –
és belesóhajt az erek hálójába
a szúnyogos mocsár.
Elönti melled verejtékem –
tejtől illatozz, –
ahogy leöblítik a sírást
teleholdunk szemhéjáról

az alvóisten vízhabok…

Megosztás

Tweet