(Mesébe illő…)
Fürgén futott medrében a folyó, mintha kergetné saját magát. A partnál azért mindig megállt, tükröt tartott a fűzfáknak, amelyek lábujjhegyre álltak, és a tükör fölé hajoltak. A vízből felugrott egy-egy apró hal, széjjeltörte a tükröt, de a fűzfák csak bámultak, és bólogattak tovább. A folyó nagyot harapott a parti fövenyből, aztán zsákmányával továbbszaladt.
A falu is odatelepedett a folyó partjára. A fehér házak és a zöld kerítések nézegették magukat a folyó tükrében, a kutyák és a tehenek szintúgy, de ezt tették messziről a lombhomlokú hegyek is. A folyó, a folyó partján a falu, a falu fölött a hegyek – jól megvoltak egymással.
Más zaj nemigen volt a faluban, mint a megszokott hangok: kutyaugatás, kocsizörgés, harangszó. Meg az emberek csöndes-hangos szava, mikor milyen kedvük volt.
De volt valami, ami nem illett a megszokott zajok közé, és ha felhangzott: a falubeliek felkapták a fejüket. A kutyák, ha ugattak: elhallgattak, ha pedig éppen hallgattak: ugatni kezdtek.
Ez a hang annak a láncnak a csörgése volt, amellyel a révész kikötötte a ladikot a parthoz. Híd nem volt a folyón, a révész ócska csónakja volt az egyetlen eszköz, amellyel a falu a túlpartról elérhető volt. Az ormótlan ladik deszkái között meg-megloccsant a víz, amikor orrával a kavicsos partra csúszott. Ilyenkor a révész kidobta a láncot a rég elpusztult fűzfa megmaradt törzsére, amely kikötőül szolgált.
A révész mogorva öregember volt, sok vén titok tudója. Szakálla ritkás volt, mint a fűz levele, bőre repedezett, mint a bárka deszkái, hangja pedig – nos, a hangját emberemlékezet óta senki nem hallotta, de ha megszólal, bizonyosan olyan lett volna, mint a lánccsörgés.
De mi szólnivalója van egy révésznek. Ha van utas – indul, ha nincs utas – pihen. Szól helyette az ember, a víz, a lánc.
Vásár volt a faluban. A folyó kiszélesedő partján egymást taszigálták a bódék, az árusok ácsolt pultjai, a messziről érkezett ponyvás szekerek. Reggel óta folyt a kirakodás, a tolongás, a zsivaj. Gazdára talált és gazdát cserélt ott minden, amit csak az árusok összehordtak. Embernek szerszámot, gyereknek játékot. Lányoknak főkötőt, asszonyoknak fazekat. Vásár után következett az áldomás, sorra nyitottak a pecsenyesütők, a lacikonyhák, a bormérések. A vásári zsivajba egyre inkább belecsengett a pohár, belefonódott a muzsikaszó. Aztán délutánra a mutatványosok cifra bódéit állta körül a nép. Vásár volt, igazi vásár, messze földön híres…
A révész egész nap hordta a vásárra érkezőket. Bárkája hajnal óta meg nem állt, a bárka orra egész kis öblöt vájt a parti kavicsba, a lánc negyedóránként megcsörrent, sírt, csikorgott.
Ő maga csak nézte a vásárt, hol a túlsó part távolából, hol karnyújtásnyira, az innensőről. De első az utas, s amíg egy is várakozik a parton, ő ki nem szállhat a bárkájából.
Aztán szép este lett, vásár utáni csöndes este. A hangos népség széjjeloszlott, a falu házai benyelték az embereket. Az esti fények kihunytak. A bódék feketén hallgattak, a pultok üresen ásítoztak. A körhinta és a céllövölde meg-megreccsenve halkan elaludt. A bárka végébe húzódva csak a révész volt ébren. Sok időt megélt szeme ismerte a fűzfák sárgával tarkázott fekete lombját, a folyó ezüsttel fodrozódó súlyos sötétjét és a hegyek barlang-mély éjszakáját. A révész felnézett az égre, csak a csillagok pislákoltak szétszóródva. A folyó túlsó partján váratlanul egy fehér alakot vett észre. Vékony testét köpenybe burkolta, és csendben állt, mozdulatot sem téve. A ladikra várt, az éjszaka kellős közepén.
A révésznek hideg futott végig a hátán, amint a halvány nőalakot megpillantotta. Nem volt egyébként gyáva fickó, öregen is elbánt zsiványokkal, dorbézolókkal. Most mégis percekig várt, amíg bárkájával a túlsó part felé indult. Lassan evezett, hogy jobban megszemlélhesse a különös éjszakai utast, de az csak állt mozdulatlanul a kikötésre használt fatörzs mellett, a fűzek alatt.
A ladik hangtalanul ért partot, a víz meg sem csobbant, kavics sem zörrent. A láncot sem kellett kidobni, a révész némán ült a ladik végében. A halvány, köpenyes nő megmozdult, és a csónakhoz lépett. Szinte lebegni látszott, amint a bárka orrába ült.
A révész szótlanul evezett át a folyón. Le nem vette szemét a különös utasról. Háta mögött, a csillagfényben fehéren bámultak a néma házak, az elcsöndesült vásári bódék.
Amint a bárka partot ért, a nő kiszállt, és kezével intett a révésznek, hogy itt várjon rá. Elsietett a fehérlő házak felé. Könnyű léptei a földet is alig érintették. Amint a bódékhoz ért, a halvány nőalak különös dolgot művelt. A deszkaépítmények oldaláról óvatosan leakasztotta az árnyékukat, és a köpenye alá rejtette. Bódéról bódéra járt, aztán a körhinta cifra árnyékát emelte le ügyesen, az elárvult lacikonyhát fosztotta meg kíméletesen sötétlő árnyképétől, majd a falu házai felé indult.
A fehér házak elnyúló, fekete árnyékát sorra magával vonszolta, és óvatosan összegöngyölve a köpenye alá csúsztatta. Házról házra ment, vagy inkább lebbent, egy-egy csillagfényes porta előtt hosszabban elidőzött. A különös fekete zsákmány már mind a halvány köpeny alatt lapult, de maga a nőalak ugyanolyan könnyed és vékony maradt.
Amint munkájával végzett, ismét a bárkához közeledett. A házak mögött nem sötétlett árnyék, fehér faluk élesen vágódott bele az éjszaka feketeségébe. Tündérvárossá vált az apró falu, a körhinta különös üvegpalota lett. A mennybolt csillagai szikráztak, fényüket a kivilágosodott éjszakai falura szórták.
A halvány, köpenyes nő visszaszállt a csónakba, a révész ellökte a bárkát a parttól. A folyó néma tükröt tartott az ezüstfényben úszó falu felé. A túlsó parton a nő kiszállt, és sietve az erdő felé indult. A fák alatt egy pillanatra még megállt, aztán eltűnt közöttük.
A révész sokáig nézte a sötét nyiladékot két vén fűzfa között. Aztán nagy robajjal ellökte csónakját a parttól, és lapátját a folyóba vágta. Nagyot loccsant a felzavart víz, hullámok szaladtak szét a sima tükrön. Amint az innenső parthoz ért, a bárka orra recsegve fúródott a kavicsba. A révész kihajította a csikorgó láncot, majd megszokott mozdulatokkal a fatörzs köré csavarta.
Amint hazaindult a késő éjszakai órán, felnézett az égre. A felhők közül ekkor bukkant elő a hold. Kerek tányérja halvány volt és barázdált. A révész azonban valahogy különösnek találta. Mintha árnyékokat látott volna benne. Egy falu imbolygó árnyékait, házakat, vásári bódékat, egy körhintát. Elszórva szépen a fényes, kerek arcon. De folyó nem volt a holdbéli falu mellett. A folyónak nincs árnyéka.
Hozzászólások