Egyszer • Hetedhéthatár

Szépirodalom - vers

Egyszer

 

Eljöttem tőled, magányt játszani,
alig hajtásomban próbáltam látszani,
tört fehér éjszakán, lehajtott fejjel,
kopott küszöbünket némán átléptem,
s kinőttem belőled, mint fázó születés.

Pont szél fújt, ajtód kicsapta harag,
csomagom súlyosán dísztelen szalag,
s én ott álltam, gyönge száram törten,
gyökereim tépve, küzdve küzdöttem,
tőled csak őket vihettem magammal.

Eső felhők hancúrja dúlt az égen,
ázott hideg ült mellém, elárvult képpel,
szűk lett a hely meleg sugaraknak,
gomolygó füst dőlt álmos oszlopoknak,
és tövig szítt fásultság borult az éjszakára.

S vitt az utam kék vizeken, piros tűzön át,
fényévekbe olvadt az Ozirisz virág,
nem várt megálló, egy sem hazáig,
maradtam hát törten, végtelen sokáig,
csak csivogó hangok hívtak néha félre.

Hosszú évek, elpárolgott múltak,
búzavirág nőtt a bogáncs mellett újra,
és összeszedtek az aratás után,
elhullt magokból nőtt emberi csudák:
megosztani az életet éhes madarakkal.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS