Ketten a padon • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Ketten a padon

 

A lila orgona alatt ülök a kispadon. Átjön a szomszéd. Odatelepszik mellém.

Nincs mit, miért beszélni. Hallgatunk. Aztán valahogy mégis…

– Már nyomdában a könyvem – mondom, mert kikívánkozik belőlem a büszkeség és a bizonytalanság –, nem tudom, milyen lesz a fogadtatása. Félek, hogy nem értik meg, mit akarok vele. Minek ez a nagy kitárulkozás, múltidézés…
– Ne törődj vele. Hozzád tartozik. Mint egy önarckép.

– Mindig megvigasztalsz.

– Mibe kerül?

– Még nem tudom. Az összes? Vagy egy kötet?

– Lüke! Nem a könyv! A vigasztalás. Mért ne vigasztalnálak. Nem kerül semmibe.

Csend.

Hosszú hallgatás után folytatja:

– Én mindig, mindenkit meg tudtam vigasztalni. El se hiszed, de már kisiskolás koromban az tanácsolta a hittanárunk, hogy tanuljak papnak. Ingyen lett volna a papi szeminárium, meg egyetem… Aztán később, már idekinn, alkalmanként a református templomban is beszéltem. Szerették. Marasztaltak, mert jó szónok voltam.

– Mért nem maradtál?

Nevet…

– Mert a templomban nem tapsolnak.

– Az előző pápa is színészként kezdte. Meg egy másik pápa életrajzának is az van a borítóján: A tangótól a Vatikánig. Látod mit hagytál ki? Most talán te lennél a római pápa!

– Én tudok hazudni, ha muszáj, na de egy egész életen át? Az nagyon unalmas lehet.

Körülnézek. Eltűnt a szomszéd. Elment reggelizni? Kását… Minden reggel kását… Kását enni, lehet egy életen át, de hazudni nem…

Itt nincs is pad… és azt az orgonabokrot is kivágták legalább 40 évvel ezelőtt.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS