A lila orgona alatt ülök a kispadon. Átjön a szomszéd. Odatelepszik mellém.
Nincs mit, miért beszélni. Hallgatunk. Aztán valahogy mégis…
– Már nyomdában a könyvem – mondom, mert kikívánkozik belőlem a büszkeség és a bizonytalanság –, nem tudom, milyen lesz a fogadtatása. Félek, hogy nem értik meg, mit akarok vele. Minek ez a nagy kitárulkozás, múltidézés…
– Ne törődj vele. Hozzád tartozik. Mint egy önarckép.
– Mindig megvigasztalsz.
– Mibe kerül?
– Még nem tudom. Az összes? Vagy egy kötet?
– Lüke! Nem a könyv! A vigasztalás. Mért ne vigasztalnálak. Nem kerül semmibe.
Csend.
Hosszú hallgatás után folytatja:
– Én mindig, mindenkit meg tudtam vigasztalni. El se hiszed, de már kisiskolás koromban az tanácsolta a hittanárunk, hogy tanuljak papnak. Ingyen lett volna a papi szeminárium, meg egyetem… Aztán később, már idekinn, alkalmanként a református templomban is beszéltem. Szerették. Marasztaltak, mert jó szónok voltam.
– Mért nem maradtál?
Nevet…
– Mert a templomban nem tapsolnak.
– Az előző pápa is színészként kezdte. Meg egy másik pápa életrajzának is az van a borítóján: A tangótól a Vatikánig. Látod mit hagytál ki? Most talán te lennél a római pápa!
– Én tudok hazudni, ha muszáj, na de egy egész életen át? Az nagyon unalmas lehet.
Körülnézek. Eltűnt a szomszéd. Elment reggelizni? Kását… Minden reggel kását… Kását enni, lehet egy életen át, de hazudni nem…
Itt nincs is pad… és azt az orgonabokrot is kivágták legalább 40 évvel ezelőtt.
Hozzászólások