Pécs legrégebbi épületét először mintegy hétszáz éve, 1324-ben említi egy írásos emlék, most meg én említem készülő írásomban, ne borítsa a feledés fátyla, maradjon meg a híre további századokra. Történészek tartják számon, hogy ebben a ma Káptalan utcai épületben hozták létre 1477-ben hazánk legelső nyilvános könyvtárát, én meg hadd tartsam számon, hogy a mostani múzeumi létezése előtti években, a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek fordulóján, itt működött egy kis kölcsön könyvtár, amelynek én ekkoriban beiratkozott olvasója voltam.
A belvárosi fiúiskolából hazafelé, útba esett ez az ódon hangulatú épület, tárt kapuja mögött hűvös öblű kapualj kínált pihenő helyet az oldalsó vastag falakba vágott ülőpadokon. Naponta tértünk be játékbarlangként homályló terébe az akkor igencsak elterjedt pénzszerző játék, a vonalra dobás kedvéért. Csak sokára fedeztem fel, hogy a kapualj voltaképpen egy könyvtár előtere. Bekíváncsiskodván a „Katolikus könyvtár” feliratú ajtó mögé, egy alkalommal egy narancssárga borítású könyv került a kezembe, az Így írtok ti. Én addig Karinthy nevét nem ismertem, a könyvet mégis kikölcsönöztem. Az előszava fogott meg, hogy t. i. célozni tanulnak a katonák, a kiképző tisztjük folyton mellé lő, ilyenkor aztán rámutat egy katonára: így lősz te, és megteszi ezt nyolcszor, mígnem kilencedszerre beletalál a céltáblába. Diadallal fordul a katonák felé: – És így lövök én!
Faltam Karinthy könyvét, szinte egyhuzamban olvastam végig. Anélkül, hogy ismertem volna az eredeti szerzőket és műveket, a paródia magában való humora lebilincselt. Karinthy nyomán sajátos, fordított úton jutottam el az irodalom világába. A paródiákból ismertem rá az eredeti művekre, az elrajzolt karikatúrákból a stílus jellegzetességeire. Görbe tükörbe néztem, és a torz vonások közül összerendezett szépségével nézett vissza rám az abban feltáruló eredeti írás. Azóta nem tudok úgy olvasni, hogy ne lássak a mű mögé, s ne lássam ott a stílus jellegzetességeiből összeálló írói portrét. Azóta érzek késztetést a megszólalásra, és tart vissza a felismerés: várni kell azzal a kilencedik lövéssel.
A szokványos vőlegény kort jócskán meghaladván, hatvanhárom évesen jegyeztem el magam a szépirodalommal. Ami azelőtt történt, az az ismerkedés, a flört, a futó kalandok kategóriájába sorolható. Ami meg azóta, az leginkább talán vadházasságnak tekinthető.
Első kötettel – egy év termését közreadva – hatvannégy évesen jelentkeztem: 2001-ben jelent meg a Préselt virágok illata című könyvem, magánkiadásban. Nem került könyvárusi forgalomba, nem is volt hát „igazi” könyv, inkább csak a formátumára nézvést olyasféle, ez látszott a legalkalmasabb módnak arra, hogy addig elkészült kézirataimat barátaim között széjjelosszam. (Jutott belőlük barátaim barátainak is, a spontán magánterjesztés éppen visszahozta az előállítási költségeket, feltárva ezzel újabb és újabb jövőbeni kötetek magánkiadásának szédítő távlatait…)
Azt azért mégsem állítom, hogy egyetlen irodalom-közeli alkotásom sem került hivatásos kiadóhoz, és hogy honoráriumot egyszer sem kaptam szépíróskodásom termékeiért.
Egyszer mégiscsak.
Emlékezetem szerint 1976 nyarán az Élet és Irodalomban nagy népi játék indult: hetenként kijelölt költőket parodizáló versekre hirdettek folyamatos pályázatot. Önként vállalt, hosszas – inkább időrabló, mint megterhelő – felsőfokú „iskolás” évek után, irodalomra kiéhezetten ért ez a pályázat. Már első jelentkezésemre biztató szavakkal válaszolt a lap a szerkesztőségi üzenetekben, a következő hét mégis váratlan sikert hozott: Zelk-paródiámat a forduló nyertes pályamunkájaként közölte az ÉS. Nem sikerülhetett rosszul, mert fennakadt a tallózó Látóhatár szűrőhálóján is, és ismételten nyilvánosságot kapott a vers. Aztán harmadszor is közönség elé került: a Magyar Rádió Karinthy Színpadának adásán hangzott el. Nem hallottam ezt az adást, csak a barátaimtól értesültem róla, és igazán akkor hittem csak el, amikor kopogtatott a pénzes postás: 200 forintot utalványozott érte a rádió. Ez volt a vers:
Zelk Zoltán: Etetés Ilobán
Kényelmes szállodai ágyon
henyélek, közben rág a szégyen.
Fekszem, s szememre nem jön álom:
a portás kinn virraszt a széken!
Lelkem színház után is sáros:
a jegyszedőnő, jaj, kinn maradt.
Mért nem volt benn a ruhatáros?
– kérdem majd minden film alatt.
A sok ezernyi szurkolónak
pályára lépni is tilos!
Labdába rúgni? Legyintek csak,
s arcom haragtól lesz piros,
és átvetődve több korláton
a labdának szaladok,
hogy – pártos költő – mindenkiért
rúgjak egy jó nagy szabadot.
Zsinórban, zúgva száll a labda
bársony kék égi fű alatt,
s túlzó, öreges buzgalmában
papucsom is vele szalad,
és a papucsban, semmi kétség,
repülök, szállok én magam,
és jönnek, szállnak énutánam
barátaim is jó sokan.
Görögdinnyeként száll a labda,
úszik utána illata,
hipp-hopp, repülünk nagy csapatban,
s alattunk van már Iloba,
és egyre sűrűbb lesz az illat,
ahogy felhőként száll tova,
s ahogy határát felénk tárja
a dinnyepöttyös Iloba.
A dinnyeföldet körbeüljük.
Dinnyénket Móricz lékeli,
kenyeret én szelek hozzá:
egyetek Juhász, Jékely,
költők és írók és proletárok,
ti is, mindnyájan: egyetek!
Ma mindenki az én vendégem,
ma mindenkit jól megetetek.
Amíg itt vígan üldögélek,
s szétköpdösöm a magokat,
beterít lassan, észrevétlen
az ilobai alkonyat.
Máig ez az egyetlen irodalmi alkotásom, amelyért tiszteletdíjat kaptam. És ennek is háromszor kellett megjelennie, hogy egyszer fizessenek érte. Ez a negyedik itt a ráadás.
Sokáig visszatartott a felismerés: várni kell azzal a kilencedik lövéssel. Kinek mennyit. Én hatvanhárom évesen mertem mások elé állni: – Így lövök én. Pironkodva akkor is, mert hát dehogyis találtam bele a céltábla legközepébe. Öntudattal mégis: így lövök én, másként, mint mások, valahogyan mégiscsak. Miközben ámulattal nézem mások próbálkozásait, lélegzetelállítóan pontos találatait.
Szóljon hozzá!