Volt úgy, hogy „Misibácsiztam”, máskor meg „Lacibácsiztam”, épp ahogy jólesett. Ő mindenikre válaszolt, és sosem haragudott emiatt meg. A rövid nekrológból döbbentem rá, hogy lassan már egy évtizede közöttünk élt, alkotott. És így igaz, anekdotázott. És mesélt. Gyermek és ifjúkoráról, a Bakonyról, szüleiről, csínytevéseiről. Aztán az „átkosban” való ügyeskedésekről, a túlélésről. És tette mindezt egy kis mosollyal a szája szegletében. Szomorúnak talán csak párszor láttam. Amikor családjáról, unokáiról kérdeztük, akiktől Óceán választotta el. Az élet nem osztott sok nyerő lapot számára. Ja, és másodszor akkor, amikor a Balatonon egy parkerdőből lopva kivágott, majd kifaragott botomat (ami egy székely legényt ábrázolt- bár lehet ezt csak mi ketten tudtuk beleképzelni!) Pesten, egy vasútállomáson ellopták. Faragtam Neki egy másikat, de az már nem székely legény volt. Annak is örült, télen arra támaszkodva jött a Héthatáros találkozókra.
Most, amikor eltávozott közülünk, egy űr maradt utána, amit csak emlékeinkkel tudunk betömni. Sokadszor, és egyre gyakrabban kell ezt tennünk. Nézem a szerzők névsorát. Sok a hiányzó. Egy újabb fővel bővült az égi csapat.
Hozzászólások