Szent Erzsébet zsoltár
Szív szól belőled, szeretet,
betölt földet, betölt eget.
A szeretet csodás madár,
válladra száll, szívedre száll.
A szeretet csodás virág,
nem fonnyad el, zöld pálmaág.
*
Királyi gyermek, András lánya,
tavaszt hozott a bús világra,
tavaszi derűt, a szívbe békét,
örömet: ember üdvösségét.
Négy éves, apró lányka volt még,
hintóban napnyugatra vitték,
de lelkében Isten szavát
hallhatta: „Én vigyázok rád!”
Duna partjáról wartburgi várba,
magyar földről Türingiába.
Gőg, büszkeség lepergett róla,
sosem figyelt a cifra szóra.
Wartburg talán az égig ér,
tornyán a felhő hófehér,
arany, márvány szemet kápráztat…
Erzsébet: ő csupa alázat!
„Enyém, Uram, ez nem lehet,
én széjjelosztom kincsemet,
hogy más is éljen jól belőle,
ne kényszerüljön fagyos földre”.
Wartburgban menhely lett szegénynek,
hogy szárnya keljen a reménynek,
Erzsébet ápolt, etetett
öreget, koldust, beteget.
Lajos, kinek lett ő arája,
ámuldozó örömmel látta,
hogy a magyar hercegkisasszony
megkönyörül szolgán, paraszton.
Nem hord selymet, bársony ruhát,
se ékszert, fejdíszt, cicomát,
inkább visel kámzsát, darócot,
rongyolt ruhások között forgott.
S az ékszer ára, selyem ára
átváltozott alamizsnára,
átváltozott tejre, kenyérre:
hogy a szegénynek jusson ebédre.
*
Hajh, cifra vendég érkezett…
Lajos talán szégyenkezett,
hogy vendége ilyennek látja,
hogy asszonyát – szakadt ruhába’!
És égből szállt köpeny le rája,
Erzsébetre menny koronája,
Wartburg úrnője makulátlan
ismét bársonyban, selyem ruhában.
„Én jóságom, gyönyörűségem! –
szól Lajos – Áldott feleségem!”
És égi ajándék helyett
lett boldog, földi szeretet,
mit asszony s férfi egymással érez,
s jó szívvel járul Istenéhez.
Boldog család, három gyerek,
kit két szülője úgy szeret,
példát adott népnek, világnak,
boldog híre ment Wartburg várnak.
*
Lajos térdel imazsámolyra
fejét Krisztus lábához hajtja,
„Szolgálom – szól – a szent keresztet,
akárhol, Uram, megkereslek!”
Fölkel s indul keresztes hadba,
a lelke láng, a szíve katlan.
Erzsébet könnye földre perdül:
Megtér-e a veszedelemből?
Vár az asszony s három gyerek,
szorong a szív s a könny pereg,
álmatlan éj, ködös napok…
És híre jön: Lajos halott.
Az özvegy térdel, talpra áll,
karját az éghez nyújtja már:
Uram, ha így lett, így akartad,
irgalmazzál az itt maradtnak…
*
És szív szól újra, szeretet,
betölt földet, betölt eget.
A szeretet csodás madár,
válladra száll, szívedre száll.
A szeretet csodás virág,
nem fonnyad el, zöld pálmaág.
*
Wartburgban Henrik már az úr,
a sanda sógor, ő vadul
számlálja pénzét, vagyonát,
Erzsébetnek fillért sem ád!
Elad Erzsébet láncot, ékszert,
árából egy kosár kenyér telt,
a vár alatt a koldusoknak
szétosztja éhes asszonyoknak.
„Mit tékozolsz! – Henrik kiáltja –
Pusztul nyomodban Wartburg vára!”
„Rózsákat osztok – szól Erzsébet –
friss rózsákat, virágzó szépet!”
És kosarából rózsabimbó,
szirom száll szerte, földre omló.
Virágillat cirógat arcot,
özvegyet, grófot, koldusasszonyt.
„Uram bocsássad meg csalásom,
hogy hazug szó hangzott el számon,
hogy félelmemben rózsát mondtam,
pedig kenyér volt kosaramban.”
„Rózsa volt szívben és kosárban –
biztatás szól az Úr szavában –
kenyér a testnek tápláléka,
rózsa a léleknek hajléka”.
*
Aztán a pénz csak elfogyott
s maradtak éhes asszonyok,
maradt kóborló utca népe,
korgó gyomorral estebédre,
ki előbb még térdelt előtte,
Erzsébetet a sárba lökte!
A hálaszó elszállt örökre…
Erzsébet rokkát vett kezébe,
vásznat szőtt-font nappal s az éjbe’,
fonás-fillérek összegyűltek
s az éhezők közé kerültek.
És hívta mind az asszonynépet,
szép szó röpült és jámbor ének,
úrhölgy voltát rég elfeledte,
a pórlányokat gyűjtögette,
kegyes munkára, ápolásra,
Wartburg alatt, az ispotályba’.
Unszolta őket lelkesen:
„Hej, Erzsébet, Erzsébetem,
kicsi társam, így szólj nekem,
nyújtsál kezet, s fogd meg kezem!”
*
A szörnyű kór, a lepra árnya
reáterült Türingiára,
szenvedés, halál, rémület…
Erzsébet mosott, fürdetett,
beteget ápolt, szenvedőket,
s vigaszt nyújtott a kétkedőknek.
Ki nem fért már az ispotályba,
felvitte Erzsébet a várba,
s grófi ágyban kapott helyet
a leprától kínzott beteg.
A sanda sógor dühtől lihegve
rontott rá a leprás betegre,
letépte róla takaróját,
de – Irgalom! – az ágyon mit lát?!
Krisztus testét s a szent keresztfát!
Krisztus teste sebektől vérzett,
s ajkán mosollyal visszanézett:
„Lágyítsd szíved épre, betegre,
szegényre s gazdag népeidre,
mindenkire, ki földi társad,
hogy üdvösséged megtaláljad.
Hallgass Erzsébet hű szavára,
ünnepet készít a világra,
segítséget, szeretetet,
irgalmassá tett szíveket,
lágyít kőlelket, zsarnokot,
mosolyt hozott, reményt adott.
*
Huszonnégy éves volt Erzsébet,
oly röpke sors, oly gazdag élet…
„Jó szó, remény és szeretet,
mindent neked, mindent veled,
Uram, de már magam maradtam,
amit adhattam – szétosztogattam.
Vegyél, hát, égi karjaidba,
szolgálódat fogadd lakodba!”
S ajkán madárdalforma csendül,
rég hallott magyar énekekből:
„Leült mellém egy kismadár,
már énekel, már hangja száll,
már hangja szól, szívig hatol,
Erzsébet most veled dalol”.
S a repkedő lélekmadár
Erzsébet karját fogja már,
s a szivárványos napsugárban
békét lelnek a menny honában.
*
Szív szól belőle, szeretet,
betölt földet, betölt eget.
A szeretet csodás madár,
válladra száll, szívedre száll.
A szeretet csodás virág,
nem fonnyad el, zöld pálmaág.
Hozzászólások