A Balaton észak-nyugati szöglete mintha valamelyik régen volt évszázadnak nyújtana menedéket. A part és a víz között széles és áthatolhatatlan falat alkot a nádas, igazi élőfalat, a locsogó víz és a csárogó-pittyegő vízimadarak világa ez. És a csöndé – a tó loccsanása, a madarak cserregése, mindez a csönd alkotóeleme.
Madarak jelentik, hogy ma végre szép idő lesz, a bokrok ágát szinte lehúzza a százfős verébcsalád, a kisebb és nagyobb, a csöndesebb és zajosabb vízi-, nádi és parti madarak garmadája. A csivitelésből kihallatszik a harkály kemény kopogása, sok a korhadó fa, tízennyi harkály is kevés volna gyógyításukra. Aztán fölrebbennek a varjak, lomhán és súlyosan szállnak, ha kékes-fekete tolluk megvillan a napban, ha sok százfős csapatuk lehördül ránk a magasból, kezdjük a szépségről vallott nézeteinket újrafogalmazgatni.
A vonyarcvashegyi állomástól jó félóra az út, több is, ha a lépéslassításokat és a megállásokat is hozzászámítjuk, amelyeket a csönd meghallása céljából, meg a csendháborítók azonosítása okából teszünk. Fülünk a felhők között és a fák sűrűjében, szemünk a zöld-fekete bozótrengetegből igyekszik elkülöníteni a más színekben ékeskedőket, lelkiismeretünk időnként a lábunk alá figyeltet velünk: egy-egy csiga, majd meggondolt méltósággal egy hőscincér vonul keresztül a bicikliúton.
A nádas-füzes Balaton-part hirtelen arculatot vált: a szelíd, zsombék helyett domb magasodik a parton, félsziget formában nyúlik a tóba, bár mintha maga is sziget volna, ha nem is a Balatonban, de a parti füzesben, folyondárosban. Előreküldött őrszem, amely a Tapolcai medence vulkáni kúpjainak jelez, vagy éppen helyén maradt utóvéd, amely nem rettent meg a lábát körülölelő vízözöntől? Magassága okán szerényen dombnak, meredeksége miatt akár hegynek mondhatnánk. A hegyoldalban az élet fonák nyoma: a vashegyiek régi temetője.
Elmúlás, megnyugvás, béke, szépség – keresem a szavakat, ahogy a vashegyi halászok egykori nemzedéke is kereshette a helyet, ahová szeretteit a földi hajótörés után örök utazáshoz szállíthatta. Ahogy a dombon fölfelé kapaszkodunk (mert kapaszkodni, azt kell!), kitárul a táj. Szemet gyönyörködtető és szívet melengető, ahogy egyszerre belesimul a környék halmai-völgyei közé, és ahogy óvatosan szembefordul velük. Megmutatja magát és bemutatja a füzérre fűzött domb-rokonokat: a Keszthelyi hegység testvérmagaslatait és a Tapolcai medence távolabbi, unokatestvér ormait. Pedig még nincs is Balaton, az a másik oldal, a keleti, ez pedig a nyugati rész, délelőtt hűvös, nedves és árnyékos.
Barlangkápolna a jobboldalon, kovácsolt vasrács, koszorú, a barlang hátulsó falán fakóbarna kép: halászok, jég, Balaton, Szent Mihály. Két és fél évszázados mementó: negyven halászról, akik karácsonyi halfogás közben egy letört, hatalmas jégtáblán sodródtak ég és föld (pontosabban víz és part) között. Megrendítő kép, megrendítő emlék, a vashegyiek évszázadok óta őrzik, mint éltető legendát. Legendát, amelyhez újabb adalékot, szerencsésebb vagy tragikusabb függeléket akár évente csatolhattak. Az emlékezet szeszélyes: szabadon szárnyal – és gyarlóan poroszkál. A barlangtemplom képe negyven halász csodás megmenekülésének állít emléket, Eötvös Károly emlékezése tragikus véget juttat a halászoknak, akik negyvenen zsoltárt énekelve sodródtak a dermesztő, ködös fagyhalálba, Illyés Gyula verse szalonkalanddá szelídíti a hajdani tragédiát. Tisztelet a vashegyi ifjú és öreg halászoknak, nyárban és télben, lápban és jégtáblán!
Tábla tudósít, hogy a barlang faliképe nem az már, amelyik itt állt két évszázadon át: amikor a barlangot felújították, vagy visszaállították kápolnává – a falikép eltűnt. Ez a kép szép és kifejező, mégis a másik kép sorsa jár az eszemben. Két évszázadot töltött itt emlékezve és emlékeztetve, aztán folyondártól lassan benőve, helyén maradt a felejtés és elhanyagoltság évtizedeiben is. Mert mit tehet egy barlangmélyi falikép? Megmarad, ahová festője és a sors szeszélye állította. Vagy inkább a vashegyiek hite és emlékezete? És vajon milyen kéz és milyen szándék mozdította onnan el? Ereklyegyűjtők fanatizmusa, régiséggyűjtők kapzsisága, képrombolók türelmetlensége, vagy képmentők túlbuzgalma. Ki tudja? Az arra járó bizonyosan nem! Ha nincs meg már a kétszáz éves, eredeti kép (ha tűzben, vízben, tépőgépben végezte), fogadjuk el, hogy a festményutód hűen számol be a halászokról és megmentőikről, ha pedig megvan a kép, birtoklója érezze minden rápillantáskor, hogy… mindegy, ez itt nem a szentenciák kiszabásának helye!
Már régen egy kőszálra támaszkodom, lábam előtt (vagy inkább alatt) a Szent Mihály dombi öreg temető. Talán ha öt-hat sor maradt belőle, soronként tíz-húsz kőkert, kőszál vagy kereszt. Amennyit a meredek domboldal engedélyez. A sírok lépésnyire egymás mellett és egymás fölött, közöttük keskeny gyalogút. Hogyan lehetett itt temetni? Temetni mindenhol lehet. A felirat a sírkövek azon oldalára került, amely a gyalogút felé esik. Minden sír a völgy felé néz, a hegyvidék lankái és a völgy füzei legyenek az utolsó képek, amelyeket a halászok megpihenő nemzedéke magával visz.
Sorsok, sírkőben elbeszélve: testvérek, akik tíz év különbséggel születtek, de egyikük sem érte meg az iskoláskort. Virágzó fiatalok, már házasok, szülők, alig érte meg közülük egy-egy a harminc évet. Jéghalászat, tüdőbaj, családi tehertétel, vagy a nyirkos-párás parti faluban végzett embertelen munka? Örökre fiatalok maradtak.
Két kőkereszt, közös sírlap tetejére faragva, házaspár emlékére állították. Vöröslő, mohos márvány, de lehet, hogy csak valami szívósabb mészkő, ki láthat be a mohatakaró alá. A többi kereszt, a többi kő, az ágak-bogak már el is takarták a távozó szeme elől. Aztán távolról még egyszer előtűnik: oldalra dőlt kicsit, mint két elvékonyult emberalak, akik egymásra támaszkodnak, mert így szokták meg egy életen át. Mióta is? Harminc éve? Azért akadtak matuzsálemi korúak is Vashegyen. Akik bizonyosan sokat temettek.
Szép a kápolna a hegytetőn, szerény, de illik a környezetbe, a közelmúltban renoválták. Az ajtaja zárva, de az útbaigazító tábla jelzi, hogy hívők és érdeklődők előtt vasárnaponként nyitva áll. Hajdan laktak itt barátok, talán a hegytetőn, a mai templom helyén állt a kolostoruk, vagy lejjebb, a domboldalon? Vagy a domb lábánál, a barátok csak hűvös hajnalokon jöttek föl a tetőre, harangozni? Vagy afféle missziót is elláttak, amit parti figyelőszolgálatnak nevezhetünk, a kápolna pedig – a tornyában pislogó fénnyel – mintha világítótorony lett volna? A kolostorból mára semmi, talán a régészeknek maradt egy-egy faldarab, s a képzelet segítségével abból támasztják fel a hajdani kerengőt, a refektóriumot, ha volt mindez, s akár még a barátokat is meginvitálják, talán éppen a szomszédos temető fagyalbokrai közül.
A templom a tóra néz, már nem a hegyekre, nem a völgyre. A tóra, de mintha a napba nézne, a felhőkre, az égre. A Szent Mihály dombról a Balaton teljes nyugati medencéjét belátni, Badacsonytól Fonyódig, a Zala torkolatától Keszthelyig. Már persze, ha szép az idő. Most ragyog a nap, mégse látni be a nevezett végpontokat. Sugaras, őszi nap. Párával, köddel teljes. De a Balatont látni, fölségesen terül el alattunk a tó. A sejtelmes pára a végtelenség érzését sugallja, azért ködön-párán is átcsillog a víz, a hullám szüntelen, apró mozgása. Tükörsima Balaton nincs, az talán csak a jéghideg alpesi tavak sajátja, a Balaton „tükre” fölött a mégoly gyenge szél, az elszálló madár, a lesötétlő felhő mindig vet valamennyi árnyékot, vagy éppen valamelyik hullámtarajt egyetlen pillanatra bőségesebben világítja meg, mint a szomszédját. Mire ez az ajándék-villanás a dombtetőn álló szeméhez eljut, a fény többlete már el is enyészik a hullámtarajról, vagy másik tarajt tüntet ki kegyeivel, de ki tud ezermillió hullámtarajt áttekinteni vagy észben tartani? A Balaton, ő tud!
Sziklásodó, talajjal alig fedett az a néhány lépésnyi terület, amelyet dombtetőnek nevezhetünk. Esők és viharok, hőség és szél megtette a magáét, hogy mind kopárabb legyen Szent Mihály homloka. Az a jég, amely odalenn olyan csalárdul csalja tőrbe Vashegy halászait, itt a sziklákat hasogatja.
Három-négy fenyő a dombtetőn, több fa megkapaszkodására nem is volna hely. A fenyő csodákra képes, megél morzsányi földben, befúrja magát sziklák hasadékába, apró vízgyűjtő tálkákat tart számon a kövek között, és azokból szívja föl magába és továbbítja lombozatának az életet. Lombozat? Satnya, alig-zöld karok, a vakmerő függőlegességgel felnyúló törzs szívós, vízszintes próbálkozásai. Három-négy kar, nem több, miért éppen abban a magasságban terjeszti szét ágát-karját minden fenyő? Nem lejjebb, nem följebb. Akkor elférnének jól, így egymást zúzzák-törik. A bölcs kompromisszum nem ismeretes a növényvilágban? Vagy éppen kézen fogják egymást, taszigálva is egymást támogatják, tisztelve az egyenlőséget?
A fenyők félkörben állnak a tenyérnyi dombtetőn, a kör másik felét a kálvária alkotja. Mintha a csúcson nőtt fákat faragta volna szobrászuk szoborrá. A három karcsú kereszt mögött a küszködő vörösfenyők hátborzongatóan mintázzák a Golgota sivárságát. A végtelen csak egy lépés mögöttük.
Az európai ikonográfiában Krisztus magas és sovány férfi, megkínzott, testileg leromlott. Mezítelen lába-karja a csontjára feszül. A Szent Mihály domb kálváriáján Krisztus korpulens, már mondanám: nehézkes. A súlyos test kiszolgáltatottsága, amely lehúzza a kezén függő Istenfiút, szíven üt.
Szűrös, gubás apostolok, Péter, János, ahogy a vashegyi halászok megállták a modellt a közülük sarjadt faragónak, legjobb tudásuk szerint. Áhítat van az arcukon? Lehet, de töprengés a gyenge fogás miatt, valami sóhajtó lemondás, hogy akiben igazán hittek, az is – lám – így járt, ez biztos. Paraszt szentek, halász szentek, magyar szentek.
Mária, mint egy égbe röppenő sugár, ruhája ránctalanul hull a földig. Fölnéz fiára, a háta ívben hátrahajlik. Egy kicsit, csak hogy megfeszüljön a torka, csak hogy tarkója elvesszen a köpenyben és a kendőben (mert ő is köpenyt és kendőt visel!). Csak hogy lássa Jézust, csak hogy tekintetével befoghassa a tragédiát, a csodát, amelyik ott a hegytetőn, ott a végtelen előtt…
Nehéz elmenni a Szent Mihály dombról. Látvány, élmény, fölséges panoráma. Igen, „valami jó érzés” az, ami visszatart. A harmónia, a természet gyöngyszemeinek egymáshoz csiszolódása, természet és ember okosan szép együttműködése. Meg a századok, amelyek szigorú szeme előtt éltek együtt itt halászok és barátok, biciklis kempingezők és „jézusfaragó emberek”. A jégtáblák elolvadnak, meg újra befagynak, a temetőket benövi a folyondár, és mindez a béke jele. Itt semmi nem idegen, itt minden szépség és minden gond közel jön hozzánk, és a lábunk köré telepszik.
Az aprócska dombtetőnek van egy nyúlványa hátra, a hegyek felé. Annak sem a közepén, de egy méretes vadkörtefa árnyékában mázsás kőszikla áll. A kősziklán tábla: Dr. Gárdos Sándor 2001. Az orvos volt, aki hegymászó társaival a Himalája meghódítására indult. Társait megőrizte bajtól, betegségtől, önmagán nem tudott segíteni: a vihar gleccserszakadékba sodorta, ott alussza örök álmát, egy névtelen hegycsúcs aljában. Társa elérte a földön létező legmagasabb csúcsot, amikor néhány héttel később a Csomolungmára kitűzte a magyar zászlót, azt Gárdos Sándor doktor emlékére is megcsattogtatta a himalájai szél. A vashegyiek jól választották meg a helyet, ahol doktoruknak állítottak emlékkövet. A kő a közeli és a távoli hegyvonulatra néz, ahogy egykor a magyar doktor is nézte „Az istenek anyját”. Aztán őt is elvitte a jég, mint a vashegyi halászokat.
Hozzászólások