Évekig egy olyan házban lakott, ahol az emberek ismerték, sőt, számon tartották egymást. Tudtak ügyes-bajos dolgaikról, ha kellett, segítettek az esendőknek, öregeknek. Nemcsak köszöntek egymásnak, hanem gyakran meg is álltak a lépcsőházban egy kis csevegésre.
Anna ezen nagyon csodálkozott, mert a belvárosból költözött ki a peremkerületbe, a válása után, egyedül. A gyerekek már nem laktak otthon, kollégisták voltak, csak a szünetekben találkoztak.
A középkorú, de még fiatalos asszonyt megdöbbentette, és váratlanul érte, amikor a férje közölte vele, hogy válni akar, mert van egy szeretője, és vele akar élni, fel akarja vállalni az egyébként már évek óta tartó viszonyukat. Nem volt vita, mellőzték a jeleneteket, éppen eléggé kihűlt már a házasságuk ahhoz az együtt töltött huszonnyolc év alatt, hogy Anna igent mondjon. Ezúttal nem a holtodiglan-holtomiglan volt a tét, mint a harminc évvel korábbi lánykérésnél, hanem éppen az ellenkezője. Simán beleegyezett a válásba, elfogadta a férje feltételeit a közös vagyon elosztásáról. Gyermekelhelyezésről szó sem lehetett, hiszen mindkét gyerekük nagykorú volt már.
Nézegette a hirdetéseket, nem tudott dönteni, hol vegyen magának lakást? Aztán úgy döntött, hogy az eladott közös lakás árának felét, a pénzt beteszi bankba, leköti, és egy ideig csak bérelt lakásban fog lakni. Ki kellett próbálnia, mennyire, és egyáltalán hol képes egyedül élni. Hiszen harminc éve mindig volt mellette valaki: férj, gyerekek, sőt egy időben még az anyósa is, aki később inkább egy idősek otthonába kívánkozott.
Kicsit fájt a szíve a régi élete után, az elvesztett vélt vagy valóságos biztonságát is siratta, de némi várakozással nézett az új élete elé, élt benne a remény, hogy valami jó vár rá, megújulás. Talán egy új társ?
Így került Anna a peremkerületi lakótelepre, a tizenegy emeletes házba, ahol a lakások egy közös folyosóról nyíltak. Szép időben a konyhaablakból látta a Budai hegyeket, az utcák szövevényét, a villamos vonalát, háztetőket, és bár ismeretlen volt a környék számára, mégis otthonosan érezte magát valamiért. Tiszta levegője, csekély forgalma, és a barátságosnak tűnő emberek miatt választotta azt a környéket.
Garázs nem volt, mindenki az utcán, a ház előtt tartotta a kocsiját, Anna is, bár gyakran volt, hogy inkább busszal vagy villamossal ment a munkába.
Néhány hónap után már ő is köszönt a házbelieknek, név szerint ismerte a közvetlen szomszédokat, és neki is köszöntek.
A ház előtt egy kis park volt, virágágyásokkal, árnyas, dús lombú fákkal, és a fák alatt kényelmetlen, régi padokkal.
Anna gyakran látta, hogy a házbeli asszonyok, nyugdíjasok, de fiatalabbak is, ott üldögélnek, beszélgetnek. Némelyik még a kutyáját is levitte, de sétáltatás helyett szegény jószágok ott hevertek a gazdájuk meg a pad mellett. Odaköszönt nekik, de hiába hívták, soha nem volt ideje vagy kedve leülni közéjük. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy a sokszor rá telepedő magány ellen jó lenne egy kis traccspartin részt venni velük. Ők voltak a ház humán térfigyelő rendszere. Ugyanakkor taszította is ez a lehetőség, még nem akart közéjük tartozni. Mindig futott, sietett valahova, dolgozott, néhány éve volt még a nyugdíjig.
Egy napon aztán az történt, hogy mégis leült a padra, a ház elé. Gabika hívta őt, a nyolcadikon lakó asszony, akivel néha beszélgettek, nemcsak köszöntek egymásnak. Meleg nyári nap volt, jólesett megpihenni a fák alatti hűvösben.
Gabika megkérdezte Annát, hogy nem magányos-e egyedül, hisz tudta, hogy Anna elvált, néha meglátogatták őt a barátai, de férfi vendég soha nem jött hozzá.
Ott ült egymás mellett a két, már nem egészen fiatal asszony, meghitt beszélgetésbe merülve, akkor csak ők ketten, a többiek ki tudja, hol jártak. Olyan volt a hangulat, hogy Anna bátran megvallotta neki a titkát, hogy hiába keres egy ideje társat, sem a valóságban, sem az internetes társkeresőkön nem járt még sikerrel. Már kezdi feladni a reményt, hisz hamarosan hatvanéves lesz, és jól tudja, minél idősebb egy nő, annál kisebb az esélye annak, hogy társat találjon.
De mostanában van valaki, aki felkeltette az érdeklődését! – mondta ki nagy nehezen, Gabika pedig faggatni kezdte, ki az, hogy néz ki, mit tud róla?
Nem sokat – felelte Anna, ami meg is felelt a valóságnak. Magas, sötétszőke a haja, már van benne néhány ősz hajszál. Kedves a mosolya, és szép, mély a hangja. Talán kék a szeme, de ebben nem vagyok biztos, tette hozzá, hisz mindig bizonyos távolságból látom. Buszsofőr. Azon a vonalon szokott lenni, amivel hazafelé jövök a munkából. Ha lentről látom, hogy ő vezeti a buszt, mindig elöl szállok fel, köszönünk egymásnak, de persze másra nincs idő, lehetőség.
Gabika arca, figyelő tekintete kicsit megváltozott, de Anna ebből semmit sem vett észre. El volt merülve a gondolataiban.
A másik asszony faggatta, és ő minden kérdésére válaszolt.
Buszon kívül nem találkoztatok még? – így szólt a következő kérdés.
De, egyszer, mondta Anna. A buszgarázsnál. Én egy találkozóról jöttem hazafelé, ő meg a műszakja végén lehetett, a garázsból jött ki. Láttam rajta, hogy fáradt. Akkor köszönt, néhány szót váltottunk, de jött a busz, én még csodálkoztam, és örültem is az átszállásnál, hogy egy irányba jövünk.
Tudod, Gabi, tette még hozzá, ez az egész nagyon gyerekes, nem felnőtt emberekhez illő történet. De végre van valaki, aki szimpatikus, akire gondolhatok annyi év egyedüllét után.
Más nem volt köztetek? – kérdezte a gömbölyded asszony, hangjában némi szorongással Annától.
Á, dehogy! – felelte Anna, ez hetekkel ezelőtt történt, azóta nem is láttam őt.
Akkor jó, mondta Gabika, ugyanis a titokzatos férfi, akiről mesélsz, nagyon valószínű, hogy az én élettársam, István. És csak azért köszön neked, mert ismerősnek tart innen, a házból.
A két asszony, ott a padon zavartan nézett egymásra.
Annának elakadt a szava, aztán bocsánatot kért, pedig nem is volt miért, majd elköszöntek egymástól, és ki-ki ment a dolgára.
Anna attól tartott, hogy Gabi és a párja között konfliktust fog okozni, amit ő az asszonynak elmesélt.
Néhány héttel később a többi asszony mesélte neki a hírt, hogy a nyolcadikról Gabika és István, akik már évek óta együtt élnek, összeházasodnak! Mindenkit meghívtak a házból egy közös bográcsozásra. Nem tudják, mi történhetett, hogy hirtelen rászánták magukat?
Anna nem ment el a bográcsozásra, de amikor egy este összefutottak, gratulált nekik.
Azután történt, hogy valakitől ajánlatot kapott, egy kis házra, a Pest környéki, hirtelen divatba jött településen. Kihaltak belőle az öregek, és az örökösök árulják a házat. Anna kiment, megnézte, és valósággal beleszeretett.
Felszámolta a bérelt lakást, megszervezte a költözést, és mire a fecskék a villanydrótokra ülve búcsúztak a nyártól, meg a falutól, már be is költözött.
Elkezdődött számára az új élet.
Hozzászólások