Ad notam: Column of Sadness/Wheel of Pain – Conan the Barbarian Theme (Basil Poledouris)
| Ez lehetne vers. De nem lesz az. Maximum versnek látszó tárgy. Már amennyire tárgynak tekinthetünk egy egyesekből és nullákból álló adathalmazt, amely pár elektron igenjét vagy nemjét jelenti a merevlemezen. Nem is merev. És nem is lemez. SSD. Nincsenek benne mozgó-alkatrészek. Lassan a tárgyaink is virtuálissá válnak. Az állítmányainkról és az alanyainkról nem is beszélve. End of line. |
Gyerekkoromban a messzebbi mamámnál pasziánszoztam először.Illetve nem is nála, hanem az alatta lakó öregeknél. Dönci bácsi és Dönci néni. Vagy valami ilyesmi. Nagy, színes szőnyeg hevert a nappalijukban, öreg bútorok, fényes fafelületek, semmi játék vagy tévé. De minden alkalommal le kellett menni hozzájuk egyszer, amikor ott nyaraltam. Adtak egy pakli kártyát, jobb híján. Várat próbáltam belőle építeni, nem ment. Most sem megy. End of line. |
Dönci bácsi tanított meg a pasziánsz szabályaira. Már amennyire négy-ötévesen fel tudtam fogni. Először csak azt, hogy pirosra fekete, feketére piros. Aztán lassan megértettem, hogy a király után királynő, aztán a Jumbó jön. Így ejtette, én nem vitatkoztam. Mindig egyedül játszottam, sosem ült mellém vagy vett az ölébe. End of line. |
Hat lépés. Állítólag ennyi választ el egymástól két random embert a világon. Mostanra az internetnek köszönhetően ez is lecsökkent 3,57-re. De ha hat (három és fél) lépésnyire vagyunk az angol királynőtől vagy egy macondói ezredestől, miért olyan nehéz megtenni sokszor azt az egyetlen lépést valakihez, aki csak karnyújtásnyira áll tőlünk? Vagy mi állunk tőle? Vagy egy kattintásnyira a Messengerben? Létezik egyáltalán? Egyáltalán létezem? End of line. |
*
Jelen írás a Total Art Nemzetközi Művészeti Egyesület „Tanulni kell magyarul és világul” címmel, Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulója alkalmából meghirdetett alkotói pályázatán különdíjban részesült.
Hozzászólások