2022. szeptember 28-ig tekinthető meg az egri Kepes Intézetben Dr. Szász János (1925-2005) A vályogtól a panelig című kiállítása. A pécsi születésű fotóművész első retrospektív tárlatán kiállított 150 kép először nyújt betekintést az életmű minden korszakába és tematikájába.
Dr. Szász János jogi egyetemi tanulmányait követően édesapja katonai rangja miatt nem lehet ügyvéd 1948 után. A grafika és a rajz iránt érzett ifjúkori szenvedélyét követve reklámgrafikusnak, betűfestőnek áll, majd 30 évesen ül ipari tanoncként iskolapadba, hogy fényképészetet tanuljon.
1957-ben kezdődik fotóművészeti alkotótevékenysége; ekkor kezd művészi igényű képeket nagyítani, melyekkel hazai és nemzetközi fotószalonokba pályáé. 1958-ban lep be a Mecseki Fotóklubba, a vidék legjelentősebb fotóműhelyébe, ahol alkotótársai Halász Rezső, Tillai Ernő és Lantos Miklós. Johannesburgtól Új Delhi-ig mutatják be képeit, amatőr és félamatőr fotószalonok rendszeres kiállító művésze.
1958/59 különösen zord telén kezd el egy hóviharon átszüremlő emberalakokat megörökíteni. Az emberalakok e korai absztrahálása, azt kompozíciós elemmé emelő vagy feloldó fotográfiái nemzetközi szinten is újat hoztak: ezen képei nemzetközi kontextusban is jelentősnek számítanak, csakúgy, mint a környezetét ritmusra redukáló, innovatívan kontrasztos, grafikus jellegű fotográfiai.
1958-től a Pécsi Tervező Vállalat épületfotósa: a kiemelkedő építészeti műhelyben feladata többek között a pécsi Uránváros (az ország első szocialista lakótelepe) tervezésének, építésének dokumentálása, majd az átalakuló városkép változásának nyomon követése. A sors külön fintora az, hogy felül kell emelkednie a rendszer iránt érzett ellenszenvén, és feladata épp az lesz, hogy a rezsim új vívmányaiban, épületeiben találja meg a szépet vagy az örökkévalót.
1960-ban ugyanakkor felkérést kap egy ellentétes folyamat dokumentálására: a Műszaki Kiadó megbízza, hogy a modernizációs folyamat eredményeképp eltűnőfélben levő népi építészeti értékeket még “utolsó pillanatban” megörökítse. A másfél évtizedes kutatómunka eredménye a “Népi Építészetünk Nyomában” c. kötet (1976, Műszaki Kiadó), mely hazai és nemzetközi díjakkal (“Szép könyv”, Lipcsei könyvvásár díja) többszörösen kitüntetett, forrásértékű munka.
A pécsi és magyarországi falvakban megtett útjai során végig nyitva marad a téma – egy, a tájon áthaladó ember, ablakból látott lovaskocsi, árnyékok a homokban farakás – iránt. Magánya művészetébe is beszüremlik: “A képein az emberi alak szinte mindig egyedül szerepel” – ahogy a művészettörténész Colin Finlay fogalmazott londoni kiállítása (2012) megnyitóján.
„Csakúgy, mint a megbízásból készített fotóin, a privát, művészeti kísérletezésein is az absztrakciót mint célt fogalmazta meg, ám úgy, hogy az emberek, a tárgyak vagy a táj még felismerhető marad. Képei töredezett valóság-szilánkok: táncoló párokat látunk, amint sötét és fehér foltokká oldódnak fel, hogy aztán újra találkozzanak; gyerekek vetnek olyan árnyékot a kosárpályán, hogy olybá tűnnek, mintha óriások harcolnának a labdáért” (Weltkunst)
Munkáját könyörtelenül szigorúan komponált, tökéletesen exponált és tűéles negatívok fémjelzik. Az exponálás Szásznak kiindulópontul szolgál csupán: valójában a sötétkmarában születnek képei. „A fotográfia one-man show” – mondogatta, arra utalva, hogy véleménye szerint egy valódi fotográfus, fotóművész maga nagyítja a képeit is. Számára az éjszakánként a 3 négyzetméteres családi fürdőszobából kialakított sötétkamra jelentette az alkotómunka terepét: rengeteg időt töltött így, önkéntes visszavonulásban.
Korlátozott eszközei azonban – hasonlóan közép- és kelet-európai társaihoz – csak további hajtóerőt adtak a további technikai innovációhoz vagy ahhoz, hogy alternatív utakon induljon el egy-egy megoldás után kutatva. „Neveltetésem és életfelfogásom alapján ekkor vált bennem a soha le nem írt, nem deklarált, de mindmáig következetesen megvalósított élet-alapelvvé: NEM FELADNI!” amint írja. A Nyugatról vizuális referenciának számító prospektusokat, folyóiratokat, technikai eszközöket, kémiai anyagokat csempész Magyarországra. Később ez utóbbiakból kísérletezi ki a saját fejlesztésű oldatát, amely igen rövid idő, 10 perc alatt „megöregedett”: újat kellett keverni. Ezt a keveréket aztán ecsettel, szivaccsal, fröcskölve, vagy akár folyó víz alatt applikálja a fotóra: ezzel derít, „visz fényt” a képre. A kész fényképeket két farostlemez közé tette, amelyre ráült: hely híján így préselte azokat. Száradás után gyakran ecsettel vagy filccel emel ki vagy töröl el fehér vagy fekete tónusokat.
A sötétkamra így ugyanolyan fontos elemmé lép elő alkotófolyamatában, mint az exponálás maga: ezért nincs két egyforma Szász-fotó. Ez a könyörtelen maximalizmus aztán kikezdi egészségét: 1980-ra zöld- és szürkehályoggal sújtott látását már mínusz 18 dioptriás szemüveggel kellett korrigálni. Alig két évtizedes alkotómunka után arra kényszerül, hogy letegye szeretett fényképezőgépét.
A fotóséletben továbbra is roppant aktív szerepet vállal: 1958-tól cikkeket ír fotós szaklapokba, műkritikáival járul hozzá a fotósélet és a fotós gondolkodás továbbviteléhez, kiállításokat, vetítéseket szervez. A fotográfia oktatásában is maradandót alkot: szakkönyveket ír, 1962-től a pécsi I. sz. Szakiskolában tanít, ahol 1966-ban megalapítja az Országos Középiskolai Fotóversenyt, amely az ország legrégebb óta működő fotópályázata, nevét a dr. Szász János vándorserleg viseli.
„A Szász által létrehozott életmű rávilágít az erős művészeti vízióra és innovációra, amely akkoriban a Magyarországon dolgozó fotográfusokat jellemezte. Merészen grafikus absztrakcióit elsősorban a magyar élet és táj inspirálja, ám Szász képei mégis egyetemes nyelven kommunikálnak. Az olyan magyar óriások, mint Kertész és Moholy-Nagy hagyományára építkező Szász radikális perspektívákkal, szigorú kompzícióval és a merész, innovatív fekete-fehér kontrasztokkal tűnik ki.” (Wall Street International Magazine, USA)
***
A hagyaték a művész halála utána került napvilágra a család és a SosemArt Alapítvány tevékenységének köszönhetően. Életmű-kiállítások következtek London, Stuttgart, Bécs, Új-Delhi/Collegium Hungaricum-aiban, melyet követően két vezető fotógalerista, Robert Koch (San Francisco) és Eric Franck (London) veszi fel művészei közé Szászt.
A hagyaték képei ezután bemutatkoztak a világ vezető művészeti vásárain, további magángalériákban, és Európa legnevesebb aukciósházai árverésein. Szász halála után generációja legtöbb nemzetközi figyelmet kapó és legdrágább magyar fotóművésze lett.
Írt róla a L’Oeil de la Photographie, Németország legrégebbi művészeti magazinja, a Weltkunst, Collectordaily.com, a San Francisco Examiner és a Wall Street International Magazine. Össztánc c képe David Leavitt: The Two Hotel Francforts c., New York Times bestseller-listást regény borítója lett, 2017 májusában egy vintázs fotója a Sotheby’s londoni fotóárverésén gazdára talált. Képei megtalálhatók vezető itthoni és külföldi magán- és közgyűjteményekben.
A késő hatvanas és korai hetvenes évek közép-és kelet-európai neo-avantgárd művészete nemrég feldolgozásra került, amely felhívta a Nyugat figyelmét arra, hogy itt, a Vasüggöny keleti oldalán is hasonló innovatív munka folyt, mint Nyugaton. Szász generációja, amely az ötvenes években kezdte karrierjét, kimaradt a kutató figyelemből. Mégis, a művész példája mutatja: további figyelmet, feltárást érdemel a korszak, és első retrospektívja (melyet a régió további közintézményeiben tervezünk kiállítani) egyben felhívás a hasonló művészeti életművek további tanulmányozására, kutatására.
A kiállítás kurátora Kincses Károly fotómuzeológus. A kiállítás az NKA és az East of Eden Gallery támogatásával valósult meg.
Alábbiakban a tárlaton bemutatott alkotásokból adunk ízelítőt. (Forrás: fotoplus.hu)
Vitorlásverseny a Balatonon – 1968
Össztánc – 1968
Tihany
Csúszda – 1960
Balaton-felvidék vasárnap – 1965
Beadás – 1968
Séta – 1958
Hozzászólások