Kamarás Klára emlékére
Szakadt a hó. Folyékony hóláncot spricceltünk a kocsi kerekére, így próbáltunk haladni. Tudtuk, elég nehéz út áll előttünk, de Klárika a Hetedhéthatár égisze alatt kiadott első kötetének a bemutatóján ott szerettünk volna lenni. Addig még sosem jártunk Letenyén.
Igazi, hamisítatlan téli táj fogadott, amire mindenki csak azt szokta mondani „olyan, mint az én gyermekkoromban”. Talán mindenki emlékében ott rejtőzik egy idilli téli táj?
Szállásunktól gyalog tettük meg az utat a Fáklya Művelődési Ház és Könyvtárig. Az organikus épület meseszerűen simult bele a szinte méteres hótakaró fedte tájba.
Ujjongott a szívünk, amikor megláttuk a díszesen kivilágított épületet.
Tibor, Klárika férje fogadott az épület előtt, majd bevezetett. A méltatás és szavalatok után Klárika „régi ismerősökként” fogadott bennünket, bár csak a lap oldalain „találkozhattunk” mindaddig. A kis közösség szeretete szinte hullámszerűen áradt feléje. Könnybe lábadt szemek, remegő hangok, mindenki szeretettel köszöntötte, gratulált Klárikának. A több évtizedes tanári múlt nem tűnt el nyomtalanul. Tanítványai és azok gyermekei (szintén tanította őket) jöttek sorba gratulálni. És ő szerényen osztogatta, dedikálta az újonnan megjelent kötetét.
Aztán otthonukba invitáltak, egy kis cseverészésre, borozgatásra. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk a múltról, jelenről és a további terveiről. Tibor, a férje vidáman próbálta elűzni Klárika gyermekkori emlékeit, amikor a szomszéd kislányt és családját elhurcolták, és őneki csak a padlás ablakából volt lehetősége kitekinteni. El sem búcsúzhatott tőlük.
Írásaiban sokszor felmerülni látszott ez a gyermekkori trauma.
Aztán teltek az évek. Írásai, versei egyre több, szinte kéttucatnyi kötetben jelentek meg, amikhez néha saját illusztrációt is csatolt. Verseinek hangulata sokszor megfogott, így egy párat le is fordítottam. Talán így más nyelven is ismertté válhattak mély gondolatai.
Pár versében már szinte azt éreztem, hogy búcsúzkodik, de abban reménykedtem, hogy a búcsú pillanata, az még odébb van. Most mégis bekövetkezett.
Talán
Talán egyszer hiányzom még,
mikor tavaszt búg egy madár.
Talán felbukkan egy emlék,
és akkor majd gondolsz reám.
Talán lesz nyár és éjszaka,
mikor minden csillag ragyog,
egyedül ülsz egy kis padon,
s azt képzeled, hogy ott vagyok.
Talán a hulló levelek
alatt keress egy lábnyomot,
de visszahozni nem lehet,
amit az idő elmosott.
Mikor még nem volt „te” meg „én”
csak „mi” – ez volt a szerelem?
Akkor nem volt fagy, hó, halál…
Ne tudj feledni sohasem!
Hozzászólások