Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasóközönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
1899. Peterdi Sándor 25 éves jubileumának színe és visszája
PNSZ Orsós Gyurika rajza (Forrás: PécsMa)
Már közöltem újság-dokumentumot több részben előzőleg a korszak közkedvelt pécsi színészéről, Peterdi (Peterdy) Sándorról (eredeti neve Marianovich, 1855-1917). Most a jutalomjátéka szombathelyi „beharangozását” és az előadás értékelését teszem közzé a Pécsi Napló 1899. január 10.-i száma „Színház és művészet” rovatának „Babérfa és koldusbot” címével, és „– Szombathely, január hava” dátumozásával, a titokzatos „– ei.” tollából.
„Azt írja nemrég egyik levelében az én jó Peterdy Sándor uram: – ’Január 9.-én megünneplem színészi kínlódásom 25 éves jubileumát. A megválasztott darab a ’Babérfa és koldusbot,’ mind a kettőben van része a magamfajta mesterembernek.’ Míly (sic!) dévajon tréfálkodik (sic!) az én ’apai’ barátom az igazsággal. Huszonöt évi munkásság után – gondolja magában – megtréfálhatja már a múltat. (Töltse kedvét, ha jól esik neki.) Lelke azonban mégis a múltban révedez (sic!), s a boroszlói temetőben nyugvó nagy német költőn pihennek meg gondolatai. Annak a költőnek sírjához száll képzelete, aki ’Babérfa és koldusbot’ czímen (sic!) megírta egy rongyos, egy meztelen, de valóságában mégis nagy, zseniális, halhatatlan egyéniség szomorú történetét.
Szombathely: Mindszenty tér-Dóm-Szily János szobor (Forrás: Wikipédia)
Maga a szerző: Holtei Károly Eduárd (Karl Eduard von Holtein) rég pihen már, darabja tán még régebben. Ki is volna kíváncsi arra az érzelgős, szívhez szóló mesére, ami abban a szomorújátékban foglaltatik? Ki? – Talál a mai világ annál különbet is, szebbet is. – Az elmúlt kor fia – mint aminő Peterdy is – azonban híven ragaszkodik a múlthoz, annak kedves szokásaihoz, s tán innét van, hogy a vén színész ezt a színehagyott, kopott darabot játssza el pályafutásának 25 éves, fordulóján.
A színház könyvtárát bizonyára éppúgy fölforgatták, hogy a század első feléből való darabot előteremtsék, mint ahogy én fölforgattam érte minden könyvesboltot. Ott csak rátaláltak valahogy, én azonban hiába nyomoztam utána. Végre egy Kőszeghen (sic!) lézengő színésztrupphoz fordultam érte, s ott meg is találtam. Régi, szakadozott könyvet adtak elém, melynek sárga lapjaira még az 1839-ik (sic!) esztendőben került az írás. A kék táblába kötött foliáns (sic!) első oldalán ugyanis ez áll: Babérfa és koldusbot, avagy Egy költőnek három tele. Színjáték 3 fölv. (sic!) Utójátékkal 1 fölvonásban. Írta: Holtei Károly. Fordította: Szigligety. 839. – Az utójátéknak, vagyis a negyedik fölvonásnak, amely a harmadik fölvonás után 20 évvel későbben történik, ez áll a homloka fölött: Koldusbot és babérfa, vagy Húsz évvel halála után.
Amint a könyvre szert tettem, belemerültem annak olvasásába. Lassan haladtam előre, – mint maga a cselekmény – mert a szétfolyó bötük sic!) nagyrészt elvesztették már színüket. Azon kívül valamelyik régi bohém annyit törölt piros plajbászával a darabból, hogy alig maradt belőle valami. A kisebb jeleneteket egyszerűen körösztül (sic!) húzta, kitörölvén azokat a személyeket, akit gyér glédájából úgysem tudott volna a színpadra vezetni.
Kőszeg látképe Anno (Forrás: Marton képeslapok.hu)
Figyelmesen olvastam az ílykép (sic!) megszabdalt darabot, s kétszeres figyelemmel csüngtem a szegény vergődő Henrik sorsán, aki t. i. (tudniillik) a darab szomorú hőse. Aki barátainak az ő szomorú játékáról mondott szigorú kritika hatása alatt tér szegényes hajlékába, s ott, mikor ugyanazok a barátok borral telt palaczkokkal (sic!), megjelennek, nem törődve azzal, hogy fiacskája édesen alszik, és felesége beteg, – minden unszolás nélkül rágyújt a nótára:
„Vígan ülünk kis körünkben, Kedvet önt a bor belénk, Telt pohár csillog kezünkben, Rímre, dalra serkenénk. (sic!)
Halljuk hát Víg danát.
Karl Eduard von Holtei (Forrás: Wikipédia)
Fájdalomra jön a kedv, S dalra költ az égi nedv, Kézbe dalnok a pohárt, Zengjen ajkad ének árt. (sic!) Szárnyain vidor daloknak Lelkem ég felé röpül, S ekkor vége a nyomornak Vígadásra szűm (szívem) hevül.
Halljuk hát Víg danát.
Most ég s föld az én sajátom Mindent rózsaszínben látom, Rajta hát! – ürítsetek, S vígan énekeljetek…
Igazi borközi nóta ez, csakhogy ez nem a szegény Henrik ajakára való. De ő azért énekel, daczára (sic!) kínos vergődésének. Sőt a báró leánya, akinek igen megtetszett a költő, vagy inkább ennek szomorújátéka, egy terebélyes babérfával lepi meg, ami újabb ábrándokba kergeti a nagy álmodozót, a babérfából azonban, mielőtt Henrik csak az árnyékában is megpihenhetett volna, koldusbot lesz. A tavasz oda, itt a tél!
Szegény Henrik a babérágból faragott koldusbottal csavarog a wiesbádeni (sic!) rónán, ahol őrjöngő koldusnak ismerik mindenütt. Ott talál rá 20 esztendővel a történtek után ugyanaz a baráti kör, melyből egykoron száműzetett. Annyi ideje van még, hogy a régi bordal utolsó sorainak eléneklésével fölfedezheti magát fia, és egykori barátai előtt, azután kiadja fáradt lelkét, és fia keblén meghal.
Boroszló (Wroclaw) látképe ma (Forrás: Wikipédia)
Gyönyörű befejezése van ennek az érzelgős drámának. A költő – aki a darab egyik személye: Grund titkos tanácsnok szerint ’igen hasztalan lény az élet oeconomiájában (sic! itt: elrendezésében) – úgy jár, mint az, a koldusbotját tűzték le a szegény legények fejfájának. ’Csakhogy elhalt! Most feledve minden, Nyomorúság és harczi (sic!) lárma. Csendes, néma a világ körül, Zavartalan földalatti álma.’ Ezt mondja mindkettőjükről az utókor.
… És a vén színész, a jó, öreg Peterdy, 25 évi színészkedés után jubileumot ülvén, ennek a szánalomra méltó, elrongyosodott, megsemmisült, elmeháborodott költőnek alakjában lépett a deszkákra. Szigorú őszinteséggel, ijesztő természetességgel játszotta el regényes szerepét, melyben olyan sok az igazság. Vajjon (sic!) miért ez? Van tán valami összefüggés az ő és Henrik élete közt? Neki nem jutott tán örökül egyéb, mint babér és koldusbot?
Hagyjuk ezt a kérdést. Amint e sorokat írom, januári, aranyos, játszi napsugár mosolyog reám, s az éltető napsugárban tollam szára árnyákot vet a papirosra. A tél árnyéka ez, amely már haldoklik. Közeleg a tavasz! Csalfa Aphrodité megbontja fátylát, s fényözönt vet Thália agg papjainak homlokára…
Karl Eduard von Holtei emléktábla (Forrás: Wikipédia)
Én meg – öreg barátom – a homlokodra font babérkoszorú kelyhébe ezekkel a szavakkal teszem le a többi virágbokréta mellé kis rózsabimbómat, mely ünneped napjának szép hajnalán fakadt szívem mélyén: – Az Isten áldjon meg, százszor áldjon meg! Kezd újra a tavaszt, s csak majd színészkedésed 50 éves jubileuma után legyen hátra számodra a vénasszonyok nyara!
Küldöm egyben a szombathelyi tisztelők nagy seregének üzenetét, mely rövidesen így hangzik: – Üdv és szeretet, kedves bohém! A viszontlátásra a tavasszal! Reéz Pál.
A mai jubileumi előadásra színültig megtelt a színház szép előkelő közönséggel. Peterdy meg is érdemelte ezen kitűntetést. Mily tiszteletnek örvend pályatársainál, kitűnik abból is, hogy azok külön ajándékkal lepték meg, melyet neki a színpadon nyújtottak át, éppúgy a közönség is pénzajándékban részesítette. Ez a jó, amit az előadásról mondhatunk, mely nem volt méltó a komoly jubileumhoz. Nem tudjuk, tartottak-e próbát a mai előadásból, de a közönség kétszer hallotta ma az előadást, első sorban is a súgótól, kinek hathatós közreműködése nélkül meg kellett volna szakítani az előadást, és csak azután a szereplőktől, akik még gondolkoztak, vajjon (sic!) elhigyjék (sic!) e súgónak, amit nekik az egész színház hallatára elmondott.
A Pécsi Nemzeti Színház nézőtere ma (Forrás: PNSZ honlapja)
És itt nem tehetünk kivételt a szereplők között. Egy sem volt otthon, egy sem hatolt be szerepébe, és ami jó volt, az a szereplők egyéni ügyességének volt érdeme. Peterdi Sándor, a derék színész, maga is csak az utolsó jelenetnél, halálánál frappírozta (lepte meg) a közönséget, természetességével és közvetlenségével. Tapsban, kihívásban, az elismerés külső jeleiben bőven van része. De ünnepi előadásoktól legyen szabad a jövőben elvárnunk, hogy azokkal a színtársulat előzőleg komolyabban foglalkozzék.”
Karl Eduard von Holtei (1798-1880) kora neves költője és színésze volt, aki Boroszlóban (német nevén Breslauban), a mai Wroclawban van eltemetve. (Nem tévesztendő össze a szlovákiai Boroszlóval, mai nevén Brestovval.)
Ebből a cikkből megtudhattuk, hogy Reéz Pál, a színész szombathelyi barátja milyen szorgos „kutatómunkát” végzett a darab szövegének megszerzése érdekében. Végül egy színházi társulatnál lelt rá Kőszegen. Az előadás méltatásában azonban ellentétes volt az értékelésük: a barát érthetően dicsért, a kritikus azonban hűen írta le azt, hogy egy ilyen színészi jubileum nem mindig von maga után magas értékű előadást. (Egy kérdésünk azért még megmaradt: hová tűnt az 1839-es szövegkönyv? Milyen értékes emléke lehetett volna egy mai színháztörténeti múzeumnak!)
Hozzászólások