Mama betegágyán ültem, fogtam hideg kezét, szorítottam göcsörtös ujjait és néztem, ahogy könnyeim a kézfejére hullanak. Utolsó mondatát alig értettem, valami dobozról beszélt a komódban, hogy ne nézzek bele, fogjam meg és dobjam ki. Karácsony után temettük el. Sokat sírtam, elkerült az álom aznap éjszaka, eszembe jutott a doboz, átbotorkáltam a szobájába, a komódból kivettem egy kartondobozt és levettem a tetejét. Kacatok, hímzőcérnák és fonalak közt egy boríték, benne sárga papírlapok, ráadásul erősen megrághatta valamikor az egér, több, mint fele hiányzott, ami megmaradt, annak egy része olvashatatlan volt, mert víz érhette és a tinta elmosódott. Amit el tudtam olvasni, azt változtatás nélkül leírom, legyen ez emlék Sári mamáról.
Hogy emlékezz és küzdj, hogy soha ne ismétlődhessenek olyan idők, amilyenekről én itt beszélek.
____1945. március 17.
Drága Sárikám, ma vagy három hónapos, elmesélem neked a születésed történetét… meg fogod érteni azt a sok fájdalmat, amit akaratlanul okoztam neked azzal, hogy életre hívtalak… apukádat születésed előtt két héttel vitték el a nyilasok… késő este van és egy halvány olajmécses imbolygó fénye mellett … Apukáddal nyolc éve kötöttük meg azt a csodálatos… már az első pillanattól kezdve ott voltál közöttünk… lebegett a szemem előtt, milyen boldogok volnánk, ha a jó Isten elküldene hozzánk… emberek milliói ölik egymást, hogy sorsukon javíthassanak, van közöttük egy őrült ámokfutó, aki a zsidóságot üldözi, pusztítja… Budapestre az igazi zsidóirtás 1944. október 15-én érkezik el, amikor Szálasi és nyilas kormánya veszi át a hatalmat. Október 17-én bezárják a sárgacsillagos házakat, ahova a zsidóságot tömörítették. Egyetlen kézitáskával megszököm a házból, most kell megérkezned, pedig akkor még két hónapunk volt hátra. Az a szörnyűség, ami a zsidóságra virradt, teljes három hónapig tart… minden nap máshol aludni… Október 25-én belépek a Tölgyessy klinikára, mint háziterhes. A háziterhesség cselédi minősítés, a portát kell takarítanom, a várótermet a lépcsővel együtt. … A sors ránk mosolyog, apukád századát a közelünkbe vezénylik, naponta találkozhatunk… November 27-én, amikor a szokott időben átmegyek apukádhoz… a századot elvitték a nyilasok és már be is vagonírozták. … születésed előtt elaltatnak, csodálatos álmot látok, apukáddal kézen fogva repülünk egy virágos rét felett… idegen iratokkal vagyok a klinikán, mint Serfőző Márta… apátlan fattyú gyermeknek számítasz… a Vas utcai bölcsődében van hely, Téged az egyik madam visz, kevés kis batyumat cipelem. A bölcsődében nem fogadnak szívesen… követelmény, hogy a bevett gyerek legalább három kiló legyen és a bevett anya legalább napi fél liter tejet leadjon… Nem maradhatunk, még aznap délután elkísérnek minket az Állami Menhelyre. Piszkos, szürke és barátságtalan… nem vagy megkeresztelve, a gondnok megró… a bölcsődei ruhádat át kell váltanom a menhely toldozott, kétes tisztaságú flanell egyenruhájára… a dajkaszobában ketten, hárman alszanak egy ágyban, velem senki nem alszik, mert ki tudja, milyen nyavalyám van… indulok éjszakai szállásom felé, a falnál álló sámlihoz… nappal takarítás a bűzös piszokban, két napnál nem bírom tovább… harmadnap sikerül a gondnoktól az elbocsátó írást megkapnom azon az alapon, hogy meg sem vagy keresztelve… megszólal a gondnok, a gyermek ruháit le kell adnom, nincs itt egy darab ruhád sem, két törölközőbe csavarlak, a portás rám kiált: „Bontsa ki azt a gyereket, hadd lássuk, mit lopott!”… Elhatározom, hogy visszamegyünk a klinikára, s addig könyörgök a professzornak, amíg befogad. Az Üllői úton már nem járnak a villamosok. Este van, mire megérkezünk a klinika kapujához. Kálmánnak, a portásnak azt hazudom, hogy itt hagytam az egyik csomagomat és felrohanok a lépcsőn. Amikor a portát takarítottam, visszautasítottam a közeledését és félek, nem bocsájtotta ezt meg nekem. A madam rám ordít, mit képzelek, hogy a fattyú kölykömmel… ez nem menhely, minek tartom magam, hova lenne a klinika, ha minden ilyen szemét visszajönne… Kétségbeesetten bekopogok Tölgyessy professzor magánlakásának ajtaján és behív… „Most bezörgök Lackfi tanársegédhez, csak annyit mondjon, nyolcnapos gyermekágyas és nem jól érzi magát, a többit elintézem”…cédulát kapok a kezembe, hogy professzor úr rendelete értelmében Serfőző Mártát visszaveszik korábbi beosztásába… Nem bírták megbocsájtani nekem, hogy látszólag könnyű lett a sorsom, madamok, háziterhesek összefogtak ellenem. Ha este betettelek a koraszülött szobába, reggelre egy hideg folyosón találtalak… A szemben levő házon helyezik el a légvédelmi ágyút, a klinika tizenkilenc belövést kapott… December 24-én vonulunk le először a pincébe. Az alagsorban helyeznek el az újszülöttekkel együtt, pontosan az ablak alá tesznek, hideg, nyirkos, huzatos helyre… 1945. január 1. Reszketnek a falak, hullanak a téglák, cserepek, üvegek, jajveszékelés, sok-sok vér, önkívületben rohanok Hozzád, kis arcocskádból csurog a vér, teli vagy üvegtörmelékkel… levittelek a pincébe, már az alagsor biztonságában sem bízhatunk, kezdődik újra a harc az elhelyezésedért… egy vizeshordó tetején ágyazok meg Neked, csak a cselédség között lehetek, nem tűrik meg a gyereksírást… másnap látom, hogy egy csatornából csöpög melléd a szennyvíz… egy lábbal felfelé álló kiságyon, ahol három gyerek fekszik keresztben, beszorítalak közéjük negyediknek. Kis tested tele apró hólyagokkal, pencifus, mondja egy orvos, de a házicseléd gyermeke nem maradhat ott ezzel a bajjal a többi gyermek között, dobálnak összevissza. Egy éjjel a gyermek madam a legmélyebb álmomból ébresztett: „Itt van a beteg gyereke, bőgjön magának, nem lehet tőle aludni”. A pince huzatos bejáratánál aludtam, reggelig tartott a sírásod… Viziten az egyik orvos amellett érvel, hogy el kell innen helyezni bennünket, mert ők sem tudtak aludni a sírásodtól. A professzor megvéd minket. Az alagsorban berendeznek egy vajúdó szobát, néhány éjszakát más-más vajúdó asszonnyal töltök egy ágyban… egyre jobban gyűlölnek, sugdolóznak, mi lehetett közöttünk, hogy a professzor úgy kiállt mellettem… Egy éjjel jelentik a madamnak, hogy Serfőző Márta gyermeke meg sincs keresztelve. A madam ordít és református szertartás szerint megkeresztelnek, Sárikám, az Atya, a Fiú és a szentlélek nevében… Bedeszkázzák az alagsori szoba ablakait, ide kerülsz a könnyebb betegekkel, amíg meg nem gyógyulsz. Repülő és gépfegyver zaja hallik, aznapi munkám, hogy a magasföldszinti termekből hordom az üvegcserepeket az udvarra… Vad nyugtalanság száll meg, az anyák ősi ösztönével kettesével szelem a lépcsőket és rohanok le Hozzád az alagsorba… Szép csendesen alszol, kiveszlek a kiságyból, magamhoz szorítalak, ekkor kivágódik az ajtó, egy golyó süvítését hallom, elájulok, amikor felocsúdok, látom, hogy a golyó egyenesen az ágyacskádon fúródott keresztül. Egy este úgy halljuk, hogy már itt a házban lövöldöznek, szörnyű a pánik, a fejetlenség… Január 15-én éjjel fél egykor megállnak a pincelejáratnál, épp az én fekhelyemnél az oroszok… s azon kezdek sírni, hogy miért nem tudok már ennek sem örülni. Másnap délelőtt rohanok haza a lakásomra, az utcán szörnyű a látvány, hunyorgok, ahogy a sötétség után kikerülök a vakítóan fehér, havas téli nappalba, sok állati és emberi hulla, mindenütt romok, cserepek, törmelékek, az utakat elözönlik a gettóból kiszabadult sárga csillagos zsidók. Megkínzott, meggyötört arcukon van valami állati bárgyúság, Istenem, sírni kell, ahogy vonszolják fáradt testüket gyerekeikkel, öregeikkel és megmaradt, szegényes kis batyujukkal, úgy sírom végig a körutat, ahol egyre gyorsabban rohanok hazafelé. A ház áll, a lakásunk megvan, itt vannak a bútoraim és itt van a zongorám. A lakásunk tele van menekültekkel, de egy szobát visszakapok. A szekrényeim ijesztően üresek, mindent kiraboltak. Nem baj, hazajövünk, Sárikám és megküzdünk a nehézségekkel. Szép csendben, szó nélkül jövök el a klinikáról, senkitől sem búcsúzom, csak a közvetlen főnökömtől, a tisztviselőnőtől, akivel közlöm, hogy az elmaradt születési bejelentésekhez csatoltam még egyet, a kis Schneider Sáráét. Két házzal odébb, Braun bácsiéknál töltünk öt napot, ezalatt harcolok két tábla üvegért, egy kis kályháért, tüzelőért, egy kis élelemért. Remélem, Te sem fogod elfelejteni őket, hiszen Braun néni irataival éltem, akinek leányneve Serfőző Márta.
Hozzászólások