A mai nap tökéletes lesz. Felszeletelem a paradicsomokat, felforrt a víz, beleszórom a tésztát. Ma minden jó lesz, mindennek sikerülnie kell. Három év, három egész jó év, igaz, voltak nehéz időszakok, de túl vagyunk rajta, már minden rendben van, nem panaszkodhatok.
Martin imádja a spagettit. Nagyon finnyás, pontosan úgy kell készítenem, ahogy ő szereti. A tésztát nem túl puhára, és nem is túl keményre, hanem pont a kettő között, a paradicsomszósz ne folyjon teljesen, egy kicsit maradjon darabos, de ne nagyon, mert akkor már nem eszi meg. Igaza volt, sokkal egyszerűbb így. Ha mindent úgy csinálok, ahogy mondja, nem lesz veszekedés.
A húsgombóc pontosan akkora méretű, amilyet szeret, annál nem kisebb és nem nagyobb. A mai nap tökéletes lesz, nem ronthatja el semmi, örülök, boldog vagyok, mert örülnöm kell, és boldognak kell lennem. Minden rendben van az életemben, van munkám, van egy tökéletes párom, van egy szép otthonunk. Nincs ok szomorúságra, nekem nem kell pszichológus, igaza volt Martinnak. Most tényleg minden jó.
Megérkezik, a nyakába borulok az ajtóban, rám mosolyog, még mindig szép a mosolya, még mindig jóképű, de valami nem az igazi, valahogy nem tudok örülni az érintésnek, csak megteszem, mert kell, mert nem ronthatom el az kedvét az évfordulónkon. Majd jobb lesz. Majd megvacsorázunk, szeretkezünk, megnézünk egy filmet. Talán ezúttal én is elmegyek.
Asztalhoz ülünk, keserű a torkom, de mosolygok, szedek neki a tésztából, a szószból, egy csepp sem mehet mellé, pedig remegnek a kezemben az evőeszközök. Sikerült, tökéletes adagot szedtem, nem túl sokat és nem is túl keveset, Martin elégedett, végre én is az lehetek magammal. Rám mosolyog, megkóstolja, lehervad a mosoly.
Nem sóztad meg.
Érzem, ahogy fájdalmas grimaszba torzul az arcom, megkóstolom, tényleg nem elég sós, minden apró részletre figyeltem, csak a lényegre nem, hogy lehetek ilyen felelőtlen, majdnem elsírom magam, de nem ronthatom el még jobban a napját. Vagy talán már el is rontottam, megint az én hibám, minden az én hibám, minden tökéletes lehetne, csak én nem vagyok az, én vagyok a probléma forrása, miattam nem vagyunk boldogok, semmi baj, mondja Martin, én így is szeretlek, én veled akarok megöregedni. Elmosolyodok, ilyet nekem senki nem mondott még.
Keserű a torkom, most valahogy fáj az érintése, miközben vetkőztet, pedig nem csinálja durván, igazából nem csinálja sehogy sem, valami nincs rendben, szinte hozzám sem ér, szinte rám se néz, csak megdug, mint egy kibaszott szexbábut, ami még főzni is tud, ami kitakarít, ami pénzt keres neki, ami fizeti a számlákat.
Egyáltalán nem élvezem. Egyáltalán nem vagyok boldog. Teherbe akarok esni. Hogy betakarjam a fájdalmat. Egy másik fájdalommal.
Hozzászólások