Egy unalmas nap folytatása •

Szépirodalom - próza

Egy unalmas nap folytatása

Nem jut  eszembe semmi. Írnék, az lenne a dolgom, meg az önellátás. Felkeltem, mosakodtam, fésülködtem. Körülnéztem, kizártam az ajtót. Üdvözöltem egyetlen társamat, Csoki kutyát. Ő bezzeg tud békésen aludni még fél nyolckor is. Hajnal után már kétszer körbejárta az udvart, megszaglászott minden fát, bokrot. Elvégezte a fa tövében a dolgát. Most nincs több tennivalója. Békésen pihen. Szeretettel és együttérzéssel nézem az üveg mögül békés pihenését. Az első kulcscsikordulásra felriad. Tudja, hogy jövök. Kimegyek, megsimogatom, kicsit beszélgetünk. Látom, a szomszédban a gazda már szívja a reggeli cigarettáját.

Belépek a lakásba. Jöhet a két pohár langyos víz, a reggeli gyógyszerek bevétele. Minden alkalommal hallom orvosom hangját: „ Ahogy kinyitod a csipád, ezeket a gyógyszereket beveszed.” (Ez a stílus nála a barátság jele.) Régen úgy tudtam, hogy éhgyomorra nem szedünk gyógyszert. Lám, ez is megdőlt.

Aztán jön a reggeli készítés. Első a gyenge cappuccino, aztán a tea, a szendvics, vagy a lekváros vajas kenyér. Ami éppen van otthon.

A rendrakással, mosogatással elmegy egy kis idő. Kilencre készen is vagyok. Belenézek a tévébe, de semmi érdekes. Megnézem a mobilomat, írt-e, keresett-e valaki? Senki és semmi. Kicsit elidőzöm az Interneten, megnézem, melyek ma az aktuális hírek. Halál, háború, sértegető odamondogatások, migránsok, infláció. Semmi új. Ettől csak elszomorodni lehet. Végiggondolom, mi lesz a mai feladat. Főzni nem kell, hozzák délben az étteremből. Mosás tegnap volt, de ha lenne, az is csak tíz perc, amíg bekészítem a gépbe.  Bolt? Vásárolni való? Alig eszem, a kutyának is megvan mindene.

Jut eszembe! Padlást kellene takarítani. Fölvánszorgok, nagyon figyelve, mert szédülök, és félek az eleséstől. A padláson rengeteg tárgy összevissza, amit mi és a gyerekek a költözéseik során fontosnak hittünk, de nem volt hová tenni. Pokoli meleg van. Megszédülök. Látom, hogy ez nekem nem fog menni. Különben is, célszerűbb ezt ősszel elvégezni. Visszavonulót fúvok. Hátrafelé, egyenként, kapaszkodva valahogy lejutok a létrán, de a fenti csapóajtót is le kellett hajtani. Nehéz volt, csak a fejemmel tudtam megtartani. Valahogy mégis sikerült, szerencsésen lejutottam. Irány a fürdőszoba, meg kell szabadulni a portól, izzadtságtól.

Itt a telefon. A  beszélgetés is jó, majdnem olyan, mint  a személyes találkozó. Vajon ki örülne a hívásomnak? Sorra veszem a családtagjaimat. Lányom Amerikában, ott még éjszaka van. Fiam egy éve az égi mezőket járja, belém sajdul a hiánya, próbálok nem gondolni rá. Párom már 1íz éve elment a végtelenbe, de sohasem fogom megszokni a hiányát. Az unokák dolgoznak, nem érnek rám hétköznap, hét végén meg általában programjaik vannak.  Mindig várom őket, ünnep, amikor megérkeznek mégis.

A barátnők … A korosztályomból alig élnek néhányan. Betegek, alig tudnak járni. Ha beszélünk, csak a szenvedésről esik szó. Mondják, és én hallgatom őket. Magamról alig szólok. Én még jól tudok járni, ellátom magamat, autót is vezetek.  Nem kell ezzel az elesettebbeknek dicsekedni. De itt vannak a szomszédok. Kedvesek, segítőkészek, de nem vagyok senkinél mindennapos vendég.  Nem akarok senkinek a terhére lenni. Ülök a kanapén, és úgy érzem, körülöttem minden sivár, céltalan. Olvasni is kevesebbet tudok, hamar megfájdul a szemem. A számítógép is rontja a látásomat.

Eszembe jut, hogy kedves volt kollégámat is a minap temettük. Már alig vagyunk a régi nagy csapatból, akik a városba érkezésünk idején együtt dolgoztunk, alkottunk egy jól működő közösséget, eredményeket mutattunk fel, műsorok, vetélkedők, tanulmányi versenyek sikerei, meg kedves gyerekek emléke jut eszembe.  Mondtam is a temetésen a volt kolléganőmnek,  hogy jó lenne ezzel a szétszórt, alig létező csoporttal találkozni. Ő is nagyon jó ötletnek találta.

Időm van, kapcsolataim még élnek, elkezdem a szervezést. Először egykori tanítványomat keresem, aki ma tanárnő a volt iskolánkban. Tőle kapom az információkat. Ki él még, ki elérhető, kinek van meg a telefonszáma? Internet, szóba se jöhet, irtóznak a 70-80 évesek a modern technikától.

Lassan haladok. Vannak még néhányan, akikkel élő kapcsolatom van, először őket hívom. Mindegyik lelkesedik az ötletért, de ő nem tud jönni, mert kórházban van, a másikuk meg már föl sem tud kelni az ágyból, a harmadik Amerikából mostanában fogadja a hazatérő lányát, vagy unokáját. Másokat meg nem érek el sehogyan sem. Nem tudja senki, mi történt vele, hol lehet, él-e még egyáltalán. Az eltávozottak névsora hosszú és fájdalmas. Néha sírok egy kicsit, megnyugszom, aztán folytatom. Végül összeáll a névsor, időpont, helyszín. Kezdődhet a készülődés.  Nálam a kertben lesz a parti, virágok között a szabadban,  Vállalok minden feladatot, úgy várom a találkozást.  Felhívom a temetésen még lelkesen ajánlkozó kolléganőt, elmondom, mit szerveztem. Kérdezem: Te voltál a főnök, vállalod most a moderátor szerepét? Válaszát döbbentem hallgatom: – Nálunk felújítás van a lakásban – mondja elváltozott, siránkozó hangon. – Állandóan a mesterek munkáját kell figyelni, meg rengeteg pénzbe is kerülnek. Meg egyébként is hol húzzuk meg a határt, ki jöhet el, ki nem? Mert majd meg fognak sértődni, akik kimaradnak – Mondom, ez már eldőlt. Ez nem tantestületi ülés, hanem szűk baráti találkozó lesz.

Érzem, hogy ki akar maradni, és én ezt tiszteletben tartom.  Aki örömmel jön, annak én is örülök. Aki nem, hát nem.

Elérkezik a nap, amelynek délutánján találkozunk. Még kimaradnak páran, de azért öten összejövünk. Várom őket a kapuban.  Annát kisegítik az autóból. Lánya hozta, akit családi barátság fűzött az én gyermekeimhez, éppen úgy, ahogyan minket,a szülőket is. Anna láthatóan szenvedve áll fel, megtámaszkodik a két mankóval. Megöleljük egymást, nyeljük a könnyeinket. Harminc éve nem láttuk egymást.  Férje, István sem bánik takarékosan a puszival. Boldog. Anna valahogy elindul, kínlódva, két mankóval, kicsiket lépve. Párja, ki szintén a kollégánk volt, nálunk dolgozott,  magas, jó kiállású férfi volt, most görnyedt háttal, aprókat lépegetve kíséri feleségét. Anna dicséri a kertemet. Most még a vírusra sem gondolunk, csak a találkozás örömére És jön a leányuk, aki már nagymama, Meg még ketten rokkantkocsival. Végül öten vagyunk együtt.  Átadják az ajándékokat, megterítem az asztalt ott, ahol legjobban szeretnék. Vettem pezsgőt meg sört is, de alkoholt senki sem kér, mert a gyógyszerre nem tanácsos alkoholt inni. És beszélgetünk.

Közben nézem a vendégeimet. Arcukon a régi, ismert, kellemes vonások, de felülírták  azokat  a betegségek, családi tragédiák és a múló évek. Mégis olyan meghatóan jó látni őket. Megtelik örömmel a szívem. Milyen jó volt fiatalnak lenni, jövőt tervezni, gyermekeket nevelni. Minden a jövőről szólt.

Anna kijelenti, hogy ez örömünnep, nem panasznap, nem kell a betegségről beszélni, az van mindenkinek. Mondom, dehogynem.  Mindenről szabad, amit csak akartok. Akivel nem történik semmi, miről mesélhet? Ki-ki elmondja, amire készült. Én meg csak hallgatok, mert alig van olyan kollégám, egykori barátnőm, akinek ne lenne baja, problémája. Előkerülnek az egykori vidám vagy nehéz időszak emlékei,  az egymás segítése, az úttörő táborozások, tantestületi kirándulások. Végül halkan, de jó kedvvel elénekeljük, hogy „ Újra itt van a nagy csapat.”

Én is átadom az ajándékaimat. Mindenki kap tőlem egy dedikált verseskötetet.  Anna meghatódva köszöni a kellemes délutánt. István olyan lelkes és hálás, hogy már két hét múlva szeretne újra találkozni. Mindenki elégedett. Újra kezdődik a vánszorgó gyaloglás a ház előtti kocsiig. Még egy ölelés, még egy búcsúszú, még egy ígéret, és lassan elvonulnak.

Én meg leülök az üres székek mellé, és sírok. Nem tudom, örömömben vagy bánatomban, de megkönnyebbült lélekkel. Sikerült örömet szerezni néhány embernek. Láttam és megöleltem őket. Ki tudja, lesz-e még rá alkalom?


Hozzászólások



Archívum

Partnereink