Az első tragédia és egy „másik” Sey
„Eljutottunk Kurszkig, ahol pihenőt rendeltek el. Az ott tartózkodásunk alatt kaptam egy idéző parancsot, hogy haladéktalanul jelenjek meg a parancsnokságon. Fogalmam sem volt, hogy miért. No, ott megtudtam! Egy nagyon szimpatikus őrnagy fogadott, s tudtomra adta, hogy a pécsi hadtesttől jött egy parancs, miszerint engem vissza kell irányítania Pécsre, tanulmányaim befejezésére. Nem mondta, de érezhető volt, hogy édesapám, aki ügyvéd volt, tett lépéseket hazarendelésem érdekében. Mondtam az őrnagy úrnak, hogy nekem elhatározott szándékom ezt a frontszolgálatot végigcsinálni. Nagyon a lelkemre beszélt, hogy ha abbahagyom a tanulmányaimat sohasem lesz belőlem orvos. Hiába erősködtem, ő hivatkozott a parancsra, és nem engedett. Minden érvem elfogyva, végül kénytelen voltam kijelenteni: tessék tudomásul venni, hogy ezennel abbahagytam egyetemi tanulmányaimat, s ebben az esetben már nem vonatkozik rám a Pécsről jött parancs. Nagyon barátságosan hozta a tudomásomra, hogy ebben az esetben valóban tehetetlen, s megölelve mondta, hogy szamárnak tart, de gratulál a bátorságomhoz. Így visszatérhettem az alakulatomhoz.
Ahogy a front haladt előre, úgy mentünk mi is. Elértünk Timig, ahol újra pihenőre kényszerültünk. Ott már erősen fronthangulat volt, a csapatok készültek az áttörésre. Bár települve nem voltunk, egy esemény rákényszerített bennünket az orvosi segítségnyújtásra. Ez életem legszörnyűbb látványa volt, amihez még csak hasonlót sem láttam a későbbiekben a hosszú orvosi gyakorlatom alatt. A helyzet ugyanis az volt, hogy az oroszok hátráltak, és az utakat, hidakat, s azok környékét telerakták érintő- és tányéraknákkal. Mielőtt a csapatok megindultak, zsidó munkaszolgálatosokat rendeltek ki az aknák felszedésére. Azon a napon egy új szakasz érkezett a munkaszolgálatos részleghez, s parancsnokuk – egy őrmester – maga köré gyűjtötte az újoncokat, s tanítani akarta őket az aknák fesztelenítésére. Gyakorlata bőven volt, hiszen ez előtt 616 volt, amit hibátlanul szétszedett. Ennél a 617.-nél azonban a tragédia bekövetkezett, s az akna felrobbant. A körülötte állók, amerre csak tudtak, szétugrottak, s ráléptek egy-egy aknára. Aki a kör közepén volt, annak az arca, feje, melle, hasa, kapta a szilánkokat. A szétugróknak a lábát szakította le a robbanás. Az őrmester feje, egy óriási sebekkel tele, vérző testrésszé vált, amelyen nem lehetett megkülönböztetni az orrot a szemétől. Volt, akinek elvitte a fél fülét vagy az orrát a robbanás. A legrettenetesebb látványt azonban a tányéraknán robbantak nyújtották. Nyolc-tíz embernek a lábfejét teljesen leszakította az akna, és térdtől lefelé az alszárról a teljes izomzatot. Térdüktől lefelé csak a csupasz, kormos alszárcsont himbálózott. Testükön valamennyinek megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb vérző, elkormosodott sebhely. Az egész látványt a szerencsétlen emberek részben öntudatlan nyöszörgése és a fájdalomtól eltorzult, artikulálatlan ordítása kísérte. Két teherautó platóján hozták ezeket az ember-roncsokat. Emlékezetem szerint úgy harmincan lehettek. Orvosi ellátásra, segítségre ugyancsak kevés lehetőség volt. Megmentésükre pedig a legtöbbjüknél semmi esély nem volt. Egyetlen szempont volt, a fájdalmaikat valamelyest enyhíteni vagy megszüntetni. Morphin, azaz fájdalomcsillapító, altató és nyugtató hatású ópium származék tartalmú injekciókkal láttuk el őket, s bekötöztük a sebeiket. Másnapra több mint a felük meghalt. Az életben maradottakat pedig hazai kórházakba küldtük kezelésre.
A következő napokban, a front előrehaladtával mi is folytattuk utunkat. Kb. 40 kilométert haladhattunk előre, amikor megállt a front, s mi egy kis falu határában, sátrakban vártuk a fejleményeket. Tennivalónk semmi sem volt. Császár Imre (most jutott eszembe a keresztneve) zászlós foglalkoztatta a legénységet, amire nagy szükség is volt, mert kisült: van a kórházunknál olyan katona, aki a puskával sem tud bánni, kézigránátot meg nem is látott életében. Ez már június közepe táján volt, így ingünket levetve futballoztunk a sátrak között. Egyszer csak nyugat felől hallunk és látunk egy repülőgépet, amelyik egész alacsonyan, háztető magasságban közeledett. Gyönyörködtünk benne, gondolván, hogy ez nyilvánvalóan csak német gép lehet. Ahogy azonban fölénk ért, már csak úgy porzott a futballpálya, aztán hallottuk a géppuska kattogását. Ösztönösen hasra vágtuk magunkat, de addigra a gép már árkon-bokron túl volt. Szinte hihetetlen, de senkinek a haja szála sem görbült meg.
Mint írtam, én szeretek lovagolni, így parancsnokunk engem rendelt ki egy futárszolgálatra. Felsőbb parancsnokságunkra kellett vinnem egy iratot, tájékoztatás szerint úgy 16 kilométerre. Még szerencsém volt, hogy egyik patikusunk – Michéli Miska – csupán sportból vállalkozott a kíséretemre. Természetesen jött velünk két lovász is. Északkeleti irányba már lovagoltunk 25-30 kilométert, amikor végre találtunk egy magyar alakulatot, amelyhez odamehettünk tájékozódni. Amikor a parancsnoknak bemutatkoztam, igencsak csodálkozva nézett rám, mivel nekik is volt egy Sey László nevű orvosuk. Mondtam, hogy távolabbi unokatestvérem lehet, akiről ugyan tudok, de még soha nem találkoztunk. Erre az ő Sey-üket azonnal behivatta, s igen jól mulatott, amikor mi bemutatkoztunk egymásnak.”
Szóljon hozzá!