Okt. 21.
Az álom első fele eltűnt, a második pedig túl lehangoló – Vaszaron vagyunk a szülői házban, a kedvenc udvar felőli szobánkból – anyám és apám beszélgetése hallatszik. Menyemmel takarítunk a konyhában meg a fürdőszobában, aztán az utcára néző hideg szobára kerül sor. A szoba majdnem üres, csak egy asztal és néhány szék árválkodik benne.
A falak vizesek, néhol a hatalmas vakolatok hiányoznak, alattuk látszik a vályog. Megkérdezem menyemet, hogy érdemes lenne-e felújítani az öreg, tönkrement házat. Semmiképpen – mondja ő, nincs értelme már, úgyis betegnek tetszik lenni, és alig jut el a faluba, csak felesleges pénzkiadás lenne. Félek, hogy az iménti beszélgetést meghallották a szüleim, akik már a konyhában matatnak.
*
Okt. 23.
Sokkal fiatalabb vagyok álmomban, még elég jól nézek ki, ahogy kilépek a házból, a sarkon egy jóvágású férfi vár, megdöbbenek ő az a Plátói, mégiscsak utánam jött, megtudakolta, hogy merre élek Pesten. Csak nézzük, méregetjük egymást, érdekes módon az utolsó találkozásunkat követő években felhalmozódó kíváncsi vágy most enged le bennem, lehet a másikban is. Most inkább csalódás költözik a várakozással agyonkínzott vágyakozás helyére – miért nem keresett előbb – ahogy ezek a gondolatok átfutnak rajtam, egyre idegenebbnek látom őt. Lassan közelebb jön hozzám, nyújtja felém a kezét, meglátom ujján a karikagyűrűt és elfutok – mintha Vaszaron futnék házunk felé, le a domboldalon – hallom a futó lépteit mögöttem, nem állok meg, nem tudnék mit mondani.
*
Okt. 24. szombat
Borús őszi időben tévedek be rákoscsabai iskolámba. Régi társaim már nincsenek, de megnyugtat, hogy a főépületben nem történtek átalakítások, sőt a kapu felőli kis személyzeti lakás is megmaradt. Felteszem magamban, meglátogatom a mosolygós, testes, felvágott nyelvű M. nénit, aki a hatvanas évektől az iskola portása, mindenese volt. Elhatározom, hogy bekopogtatatok M. nénihez, úgyis nagyon régen találkoztunk már, legalább egyszer jól kibeszéljük magunkat. Kopogtatok is hamarjában, valaki kiszól, hogy szabad – belépek, de ez nem M. néni meghitt kis konyhája, inkább egy nyelvlabor lehet, mert felsős tanulók ülnek valamiféle gép előtt, fülhallgatókkal felszerelve. Még kérdezni sem tudok M. néni felől, a buszmegálló felé eszembe jut, hogy ő már rég halott.
*
Okt. 29.
Felsőkövesden vagyok ismét. Úgy látszik, igencsak erős, elszakíthatatlan szálak kötnek ide, hogy még az álmok is gyakran visszaterelnek fiatalságom, első munkahelyem színhelyére a pusztai iskolába és a szolgálati lakásomba. A lakást már többször megvettem álmaimban, most is ezért kóválygok itt, hogy jól szemügyre vegyem, mielőtt végleg megvásárolnám, felmérjem jelenlegi állapotát, érdemes-e foglalkoznom a gondolattal, hiszen ötven év alatt sokat amortizálódott. Meglepetésemre a ház nyitva van, sőt hangokat is hallok, gondolkodóba esek, vajon kik előztek meg. Belépek a lakásba, döbbenetemre régi ismerősökkel – volt párom fiával és családjával – találom magam szembe. Mindhárman fáradtak, elcsigázottak, azt mondják, rengeteget dolgoztak már az öreg épület renoválásán, de még mindig lenne egy csomó tennivalójuk. Mivel nincs még bútor a szobában, egy festékes széket letakarnak egy tiszta szövetdarabbal és hellyel kínálnak. Kérdezem Tőlük, hogy jutott eszükbe itt az ország másik felében megvásárolni ezt a házat.
Olyan szeretettel tetszett mesélni mindig erről a helyről, hogy felkerekedtünk, hogy megnézzük a házat. Varázslatos ez a környék, bele is szerettünk egyből, csak nemrég vásároltuk meg az épületet. Sajnos nagyon sok munka vár még ránk, amikor szabadidőnk engedi, mindig ide jövünk dolgozni. Együtt körbejárjuk a szobákat, nem akarom lelombozni a lelkesedésüket, de a plafon nem egyenletes, mondhatni nagyon hepehupás. Én már nem tudtam volna hetvenévesen ilyen nagy munkába fogni, mint a fiatalok, beletörődök lassan, hogy lemondtam a házvételről.
Hozzászólások