Nagypénteken,
mikor hazaértem,
a feleségem épp rókázott,
„mi lesz velem, Paul,
ha a hasam úgy néz ki majd,
mint egy zsák, akarsz te
gyereket egyáltalán tőlem,”
„hagyd őket, gyere velem”,
mondta ő alig félórája
„vagy ne gyere, de én indulok,
Németalföld és London partjai,
hagyjuk, hogy öklünk
összenőjön zsebünkkel,
gyorsan elhagyott kikötők,
a sehová tartozás gyönyöre,
mennyi poézis és szépség,
könnyed halhatatlanság,
hullámok párája fölött
el- és feltűnő vitorlák,
a halál messze, Párizs koszos
gőgjén, unott paráznaságán túl
zárjuk közös pokolba magunk,
s amíg tart, egészen a miénk,”
egészen a miénk, mondta ő,
egészen új, egészen más,
egészen és félelmesen
és mámorítóan tökéletes,
áradó határtalanság,
a már elszalasztottnak hitt.
Mathilde, tölts egy abszintot,
aztán, drágám, menj a fenébe.
Hozzászólások