A két világháború közt volt a legduhajabb kocsmaélet Pécsett, bárki megmondhatja, aki akkor élt. Főleg a keleti városrészben: Gyárváros és a Budai vám környékén. Itt minden szombat este gyári munkások és bányászok tucatjai itták el a frissiben kapott heti bérük egy részét. Cserébe jól szórakoztak: rendszeresen volt bunyó, késelés és efféle külvárosi csibész dolog, melyek nélkül szürke, szomorú élete lett volna az akkori munkásembernek.
A „Feneketlen Tárna” néven elhíresült lebuj már a nevében is remek szórakozást kínált a szomjas bányászoknak, és a Zsolnay-gyár kalandvágyó munkásainak. A kilátás nem volt valami szép, maga az épület egy füstölgő palahegy és egy téglagyár között állt. Cserébe exkluzív szolgáltatást nyújtott: kártyázás, nők és késő esti wellness, amely során egy törött széklábbal lekezelték az ember fájó derekát.
Azonban a legnagyobb attrakció mégiscsak a pofonmeccs volt, mellyel bártan állíthatjuk, hogy „Feneketlen tárna” üzemeltetői megelőzték a korukat. A meccs lényege igen egyszerű: amolyan irányított pofozkodás volt ez. Egymással szemben felállt két ember és felváltva pofonokat adtak egymásnak. Ennyi. Az veszített, aki előbb elájult, vagy aki előbb megunta. Vagy aki nem akart egész héten csengő füllel dolgozni. Mégis, micsoda pompás, izgalmas sport volt! A kocsmaközönség fogadásokat köthetett, kacaghatott, izgulhatott, és ha kellően sokat ivott, még ki is próbálhatta magát. Itt aztán tényleg igaz volt a mondás: nem az a legény aki, üt, hanem aki állja. (A cechet is.)
A favorit kétségkívül a „Feneketlen tárna” egyik csaposa – Császár Pufi – volt, aki a világháború után vetődött Pécsre. A városi legenda szerint minden munkát elvállalt, melyet el lehetett vállalni a keleti városrészben: volt bányász, a hőerőműben fűtő, Újhegyen szőlész, és innen már csak egy ugrás volt a „Feneketlen tárna” csapszéke. Amikor ő indult a pofozkodásban nem sokan maradtak talpon. Császár Pufi hatalmas tenyere igazi atomfegyver volt, kiütött mindenkit, tévedésből még egy intézkedő rendőrt is. Emiatt néhány hónapig bezárták a kocsmát. Amikor kiütötte a bánya mozdonyvezetőjét, négy napig nem volt szénszállítás Mohácsra, mert a masiniszta azt hitte, hogy a mozdonya állandóan fütyül, pedig csak a füle csengett.
Császár Pufit csak egyszer ütötték ki, de akkor nagyon. Egy idegen volt az illető, sose látták még Pécsett. Magas volt, vékony és kopaszodó. Tökéletes ellentétje Pufinak. Amikor felálltak egymással szemben, Pufit egy sámlira kellett állítani, hogy elérje ellenfele arcát. Pufi ütött elsőnek. Az idegen fel se vette, kissé megtántorodott, majd adott egy pofont Pufinak, aki alkatához képest igen kecsesen lerepült a sámliról, feldöntött két asztalt, és ráesett egy vájárra. Ám Pufit nem olyan fából faragták, hogy feladja. Felállt, visszamászott a sámlira, és akkora pofont adott az idegennek, hogy a tántorgó részegek fogták meg, hogy el ne essen. A férfi, miután visszanyerte egyensúlyát, megigazította a felöltőjét, és úgy vágta pofon Császár Pufit, hogy elmondása szerint megjelent neki Szent Borbála. Ettől aztán olyannyira elgyengült, hogy nem is kelt fel egy darabig. Az idegen győzött és megéljenezték. A fickó még kért volna egy pálinkát, de nem volt kitől, tekintve, hogy Pufi orrán ömlött a vér. Így aztán felvette a nyereményét és az ajtóhoz lépett.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőle Pufi.
– Jenőnek.
– Milyen Jenő?
– Szólíts csak Fülig Jenőnek! – mondta az idegen, és kilépett a pécsi éjszakába.
Sose látták többé.
Hozzászólások