Szentesről autóztunk délután visszafelé, Szarvasra. Szép napunk volt, sok szépet láttunk, eltettük emlékezetünkbe, föl-fölidéztük az úton. Büszkélkedtünk szarvasi barátainknak is. Egyikük rákérdezett: – Hát az ecseri templomromot láttátok-e? – Zavartan ráztuk a fejünket: – Nem láttuk, de nem is tudtuk, hogy van ilyen. – Vigasztaltak: – Nem nagy dolog, még a szarvasiak se mind tudják. Egyébként ott van, ha innen mentek, a jobb oldalon. Aztán elmentünk vacsorázni. A Halászcsárdában mi mást ettünk volna, mint halászlevet. Viola elővette a térképkönyvet, elém tolta: – Keresd már meg, mit beszélnek. – Kerestem közelebb, kerestem távolabb, jobbra egy halvány, piros ábra: alul kerek, fölötte fakószínű kereszt. – Itt van! Tényleg itt van, de hát olyan fakó, hogy alig látni. – A romtemplom színe halványabb, csak rom, csak emlék!
Reggel Viola szigorú volt és határozott: – Elmegyünk, megkeressük. Az egyenes után jön egy jobb kanyar, aztán egy éles bal. Ott kell lennie, ott keresd! – Sík alföld volt ez a javából, kevés erdő, az is távol, sarjadó, zöld vetés, néhol nádas, embernél magasabbra ágaskodott. Tanyák. Ritkás, távoli erdő, embermagas nádas. A halvány romjelzés közel az úthoz. Fürkésztünk, semmi. A tanyánál két ember rakodott, őket kérdeztük. – Hogy templom, azt nem tudom, de rom az van. Arra… – mutatott egyikük a háta mögé. Viola felharsant, és mutatott jobbra, a nádas fölött sötétlett valami, de mi is lehet az? A nádas itt már úgy három méter magasra nőtt, az a valami szögletesen árválkodott közel és távol között. Sietünk, ahogy tarlón, nádon, traktornyomon át lehet. Lehet! Mire odaérünk, megérezzük, hogy megtaláltuk, amit keresünk, ami a térképen fakó, amit még a szarvasiak se mind…, ami a rakodónak csak rom.
Lassítunk, kerüljük, Viola balról kerüli, a hajdani oldalfalat, én szemközt, ahol mintha valami kőkocka állna őrt, rajta írás. Elszorul a szívünk… Ez templom, ez itt áll századok óta? Ez a romhalmaz? Mit őriz ez, mire emlékezik? Isten háza, ember műve? Milyen ember építette, és milyen ember volt, aki… Eh, hagyjuk! Lássuk! – odaóvatoskodunk, egymást ismét kézen fogva. A félelemé a kézfogás vagy az örömé?
Sokszázados kövek, mészkő-kemény szivacs, számtalan gödrét, nyílását vajon hány zápor és jégverés fúrta, repesztette? Ujjammal érintem, érdes, rücskös, ez a kő hajlíthatatlan. De hát a többi is, miért éppen erről jutott eszembe? A kövek sorát téglával pótolták, szívós, vörhenyes téglával, kisebbek, mint a maiak, éle már egyiknek sincs. Aztán a modern koriak, nem több fél-századosnál. És vannak persze sziklák, igazi sziklák! Kőből valók! Nevetséges, mi másból?! Ezeket sziklaként görgették ide, az alföld közepére, honnan, mikor, mivel? Emberek, lovak, szekerek? Rabszolgák, papok, szabad parasztok, harcosok a harcok szünetében? A szikla nem sok, meg se látszik rajta az a… hány év is? Ez így fog kinézni, ha majd a következő századév-ezredév meglátogatja, akkor is. De remélem, a rücskös kövek is, meg a tégla is, azok is emberi művek, a szikla a természet makrancos kölyke.
Súg nekem kőkocka-barátom, ő tíz éve áll itt és „hirdet igét”, de a történet, amiről szól, kilencszáz éves. Micsoda játék az idővel, micsoda képtelen játék a tízesekkel és ez ezresekkel! Vagy úgy hívják: történelem? Kilencszáz éve írták le először Ecser nevét, a faluét, vagy a városét? Ide telepítette a várost, aki telepítette, a puszta közepére, távol a világtól, amely talán szebb volt a mainál vagy zordabb, vagy a világ éppen attól lesz szép, ha falut-várost telepítenek bele? Ecser bizonyosan város volt, csak város lehetett, templomot építettek bele, mellé, a várost a templom köré építették, így tesznek a várossal, így tesznek a templommal. Talán Szent László, a hős király, mintegy védelemül álmodta és formázta a várost, a templomot ide, a déli határ közelébe, távolába? A balkáni hadi népek ellen, a pusztai hordanépek ellen, a hitetlenség ellen, a tudatlanság ellen?
Meddig élt Ecser városa (igen, város!), meddig élt a templom? A város eltűnt, nincs írás róla (itt, a kőkockán nincs), hogy mikor tűnt el, tüntették el, vagy ma már költőiebben szólva: „kő se mutatja helyét”? A tatárok keletről támadtak, a menekülőket lemészárolták, a templomot kirabolták, aztán felperzselték, ez 1241-ben történt. A törökök dél felől támadták, a menekülőket lemészárolták, a várost, a templomot kirabolták, aztán felperzselték, ez 1566-ban történt. A torony romjai 1733-ban még álltak, talán ez az utolsó följegyzés róla. Ez a történelem, helyre, személyre szabottan: a magyar történelem.
Elszorul a torkom, aztán szemem megakad a követ állító néven: Az Elpusztult és Pusztuló Magyar Falvakért Egyesület. Ez a neve egy intézménynek? Ez a múlt ellen szóló segélykiáltás, ez a jövőért sikoltó „jámbor szándék”? Könnyek szorítják torkomat. Mit tehetsz az elpusztultakért, és mit a pusztulókért? Hogy elkiáltod a veszedelmet, az elveszettet, nehogy… És mondani kezdem, mint már annyiszor: Pater noster, qui es in caelis… Félhangosan mondom, magamnak, magunknak. Akihez szól… És utána kívánni szoktam valamit, megköszönni szoktam valamit. Most zavarban vagyok, mit kívánjak, mit köszönjek? Hogy kéznyújtásnyira állhatok ennél a némaságában hiteles tanúnál? Hogy a történelem riasztó arcát láthatom színről-színre? Vagy talán valami egészen mást? Hogy itt állok egy elszánt emberi törekvés előtt, amely Istenúrhoz igyekezett hidat verni, amelyet felbőszült hordák nem viseltek el, de amelyre a szétdúlt kövek máig makacsul emlékeztetnek? Csak érteni kell a kövek nyelvén, a templomépítők szándékán, és talán a puszta egykedvűségén, amely ezer évig elvisel intő nyomot a hátán? Lehet, de lehet, hogy fölösleges balgaság, amit megfogalmazni próbálok? Itt, igen itt: a pusztába kiáltott szó.
Viola közben megkerülte a romot, középre helyezkedik, megfordul lassan, felméri a templom egykor volt belsejét: – Ez a szentély akár nyolcszögletű is lehetett. – És mutatja a fal szögleteit, nem könnyű megkülönböztetni az építményt és a romlást. Viola alakja eltörpül a meredező falak között. A fal majd’ méter széles, a felső részen egymás felé „hajlásnak indulnak” a falak, vagy talán csak beleképzeli a szemlélő.
– Szép lehetett…
– Akár még szép is lehetett!
– Bizonyosan nagyon szép volt!
– Itt lehetett az oltár! – Viola olyan kicsiny a szentély közepén. – Igen, ott lehetett! – sóhajtom magamban. – Ezért aztán azt rombolták legelőször, legjobban. Vagy a rombolásban nincs különbség? Körül s távol fű nincs, bokor nincs, fejünk fölött madár se röppen.
Most már a falakat kell meghódítani. Kézen fogjuk egymást. Indulás! Az északi oldal, ahol a kapu lehetett, alacsonyabb és töredezettebb. Viola könnyebben lendül, én nehézkesebben. De fönn vagyunk, állunk szorongva, én szédelegve. Most a rom beszél, a puszta beszél. Óvatosan körbefordulunk a két-embernyi magasságban. Fölöttünk a nap, az árnyékok szinte faltól-falig érnek. Körülöttünk a puszta, a végtelen. Óvatosan nézünk körbe, szinte zavartan: azt látjuk, amit kilencszáz éve látott a templomépítő, a templomjáró, a toronyba küldött tűzleső, a toronyba küldött ellenségleső. Ugyanazt, ugyanúgy? Nem, mi tatárt nem látunk keleten, törököt se délen. De néma csendet igen, mozdulatlan végtelent igen. Az idő múlását, benne apró moccanásunkat. Halk szellő köszönt, aztán elenyészik. Nincs hang, nincs szó, a templomfal elviseli, hogy taposunk rajta.
Viola néz és hallgat, aztán töprengve szól: – A kapu mellett, az oltárral szemközt lehetett a szent képe, akinek a templom a nevét hordozta. Talán Boldogasszony Anyánk, karján a kis Jézussal?
Szájam nehezen nyílik szóra, aztán: – Az oltár két oldalán – mutat két kezem kétfelé –, ott állhatott Szent István és László, akik az országot és a templomot megálmodták és megteremtették, István jogarral, László csatabárddal. A hosszú falon pedig – látod? – ott az a történet volt, amikor a szent család vándorolt a pusztán. Mária, a csacsi hátán gyermekét öleli, József vezeti a jószágot, és fogja Mária kezét. – Megfogom Viola kezét. – És körben sivatag, csend és szomjúság. Vajon a festő honnan kapott ihletet?
Viola az elképzelt képen az erdők távolába mutat: – Néhány csenevész pálmafa, ott talán oázis, vagy az már Egyiptom? – Aztán határozottan fordul felém: – De tornya csak egyetlen volt, mint az akkori templomoknak. Egy torony, onnan mindent látni! – Csak a jövőt nem… – gondoljuk hozzá mindketten. – De talán egy-egy őrangyalt állíthattak volna még a torony négy szögletére, és a kapu mellé is kettőt. – És már látjuk, miként formálódik vissza a rom valódi, élő templommá, miként pergeti vissza a századokat, mind a kilencet…
Viola lefelé indul, három mozdulat. Én tervet készítek az alászálláshoz, kiálló téglákkal próbálkozom, bár szívesen maradnék valamelyest. Öt percet még a kilencszáz évhez. Aztán újra a földön. Viola egy négyszögletes nyílással szemez, átlátni rajta, be a templom közepére, sőt, éppen szemben egy hasonló nyílás, gerendát tartott a két nyílás talán. Igen, bizonyosan. Ma talán madár rakta a nyílásba a fészkét? Bagoly, ki más merne ilyen helyre fészket rakni, sőt bekiáltani a pusztába, rom-országba, hogy van valaki élő a templomban ma is. Aki szárnyal…
Megyünk, nehezen, kézen fogva, tarlón, nádon, traktornyomon. A nád itt embernél magasabb, szála éles, akár egy-egy szurony. Csörtetünk benne, hogy hajlíthatnánk félre milliónyi száradt nádpengét? Még hátrafordulunk, a templomrom mintha magasabb lenne, mint reggel volt, mintha a falak szilárdabbak, mintha a felhőkig érnének. Némán szólnak, kiáltanak utánunk, ránk, értünk, az elpergett évekért, az elpusztult és pusztuló magyar falvakért. Isten veled, ecseri templomrom!
Hozzászólások