Esztergomban, nagyapámék udvarában állt egy öreg diófa. Óriási lombja árnyékot adott a nyári melegben, és kiváló búvóhelyet nekünk, gyerekeknek. A fa alatt nagy asztal állt, előtte kényelmes támlás pad. Sokszor ültünk ezen a padon játék vagy beszélgetés közben, és nagyszüleim is többször ültek oda dolgozni. Zöldséget pucoltak, borsót válogattak, diót törtek, csirkét bontottak és ki tudja már mi mindent csináltak ott. Ha gyerek volt náluk – és nyaranta szinte minden nap jutott valaki, vagy valakik a sok unokából – szívesen meséltek régi történeteket a családról, ismerősökről. Huncutul mosolyogtunk össze, amikor valami úgy kezdődött „… régen történt, nagyon régen, de ma is jól emlékszem rá!” Sokáig hittem, csak viccelődnek ezzel, hiszen nem értettem: miért ne emlékeznének? Azt pedig kifejezetten humorosnak találtam, amikor nagymamám kijelentette: „… Hajjátok gyerekek, ami rígen vót arra emlékszem, de ami tennap, arra nem!” Azután, ahogy teltek az évtizedek, kezdtem sejteni, hogy ez nem is olyan vicces, ma pedig – így hetven felé ballagva –, pontosan átérzem a „dolgok nagyszerűségét”.
Bizonyára most többen azt gondolják, hogy e rövid kis bevezető után újabb esztergomi történet következik, pedig nem. Csupán egy elnéző mosolyt szeretnék elérni a kedves olvasónál, amiért majd én is úgy kezdem a mesélést: „… régen volt, nagyon régen…!” Azaz, szóval, tényleg pontosan emlékszem a történetre, mégis változtatok rajta itt-ott, mert nem biztos, hogy a főszereplők – akiket azóta sem láttam – örülnének, ha mások rájuk ismernének.
Régen történt, nagyon régen, de ma is pontosan emlékszem rá! Negyedikes kisdiák voltam, amikor a nyári szünidőben, szüleimmel, testvéremmel két hétre a Balatonhoz mentünk üdülni. (Zárójelben jegyzem meg a fiatal olvasók kedvéért, hogy akkor még volt ilyen, az egyszerű dolgozók is meg tudták fizetni a tizennégy nap szállás és teljes ellátás költségeit a cégük, vagy szakszervezetük üdülőjében!) Két hét hosszú idő, gyerekek és felnőttek között egyaránt szövődtek barátságok. Többnyire csak addig a néhány napig tartottak, de előfordultak hosszabbak, akár egy életre szóló barátságok is. A történetünk szempontjából ez most mindegy, bár úgy emlékszem Nándi bácsival apám még éveken át tartotta a kapcsolatot, ami egyszer, vagy inkább lassan-lassan, valamiért – de biztosan nem haragból – megszakadt. Bácskai Nándi bácsi alföldi kisvárosban élt feleségével és velem egykorú fiával, Zolival. Az ottani postán dolgozott. Sosem tudtam, hogy mit, de nem is érdekelt. Az biztos, hogy nem főnök volt. Nagydarab, jó kedélyű, kedves emberként emlékszem rá, és ami abban a két hétben nagyon fontos volt, imádott és tudott ultizni. Hamar összeállt a négyfős csapat, apám, két régebbi barátja és Nándi bá. Arra nem emlékszem, hogy fürödtek-e egyáltalán, és ha igen mennyit, de hogy sokszor éjszakába nyúlóan kártyáztak, sztoriztak, anekdotáztak, az biztos. Napközben lehettünk a közelükben, hallgathattuk beszélgetésüket, ha éppen ahhoz volt kedvünk.
A hatvanas évek elején még keveseknek volt autója, az igény és lehetőség jóval kisebb volt, mint napjainkban. Új autóhoz jutni, pedig szinte a fantasztikumok világába tartozott, hiszen éveket kellett várni rá az első részlet befizetése után. Kivételt jelentett – a már akkor is létező protekció mellett – az autó-nyereménybetétkönyv. Persze ez nem jelentett teljes körű kivételt, de aki szerencsés volt, azzal előfordulhatott, hogy az öt- vagy tízezer forintos nyereménybetétkönyv kiváltása után rövid időn belül nyert, autót kapott. Kevesen jártak így, volt, akinek sok-sok évet kellett várnia, és volt, akinek sosem húzták ki a betétkönyvét. Például nekem sem! Van egy több mint negyvenéves betétkönyvem, amivel még sosem nyertem. Attól tartok már nem is fogok, de ez most igazán nem tartozik ide. A Zoli betétkönyve azonban igen!
Zoli egyedüli gyerek és egyedüli unoka volt családjukban. Szeretetben nevelték, de nem kényeztették, nem pátyolgatták anyámasszony katonájaként. Jó srác volt! Persze sok mindent megkapott a nagyszülőktől, akik mindig igyekeztek a kedvében járni. Ezt tőle tudtam meg, amit talán kicsit irigyeltem, mert én nagyszüleimtől sok szeretetet, kedvességet kaptam, azonban komolyabb ajándékokkal nem tudták elhalmozni az unokákat. Zoli különleges történetét Nándi bácsi mesélte el apámnak, apám pedig nekem. Igaz, csak évekkel később, mert úgy látta helyesnek. Azt gondolom igaza volt.
Zoli tízéves születésnapját nagy eseményként ünnepelték családjukban. A vendégek ajándékokat, tortákat hoztak, ezért mindenki meglepődött, amikor a Bácskai nagyszülők üres kézzel érkeztek az ünnepi ebédre. A szülők meglepetten néztek össze, találgatták mi történhetett, és mi lesz ebből, amikor Zoli majd rájön, hogy nem kap tőlük semmit. Akárhogyan is húzták az időt, eljött a köszöntés ideje, és a vendégek egymás után adták a „meglepit”. Már csak nagyapa és nagymama maradt, mindenki őket nézte. Nem jöttek zavarba, kedves köszöntőt mondtak, amit azzal zártak, hogy „… Tőlünk egy különleges ajándékot kapsz kisunokánk, amit lehet, hogy csak évek múlva láthatsz meg, de az nem is lesz baj, mert addigra belenősz!” Ezután vékony borítékot adtak a meglepett fiúnak, aki kíváncsian bontotta, majd kivett belőle egy ötezer forintos autó-nyereménybetétkönyvet. Nagy pénz volt ez akkoriban, tíz- tizenkétszereséért már új autót lehetett vennie annak, aki a több éves várakozás után sorra kerülhetett. Az öröm az egekbe szökött, Zoli „autóm lesz, autóm lesz” kiáltásokkal ugrálta körbe a nagyszülőket. Mindenki mosolygott, és arra gondolt, no persze, a szakállad is kinő addigra!
A sors másként rendezkedett, mert már a következő húzás alkalmával megtörtént a csoda! Zoli autót nyert, egy Trabantot. Nagy volt az öröm, a családi tanács azonnal összeült. Jogosítványa nem volt senkinek, a felnőttek nem akartak vezetni tanulni, a fiú pedig nyilván még sokáig nem vezethet. Azaz – döntöttek – nem tartják meg a nyereményt. Észszerűnek tűnt, hogy az autót kérjék, és ne annak újkori árát, mert bármilyen autó jóval drágábban volt eladható a piacon. A legészszerűbb döntés született: átveszik a nyereményt, majd azt maguk értékesítik, a pénzt pedig befektetik Zoli javára. Megkezdték a terv kivitelezését, amikor elháríthatatlannak tűnő akadályba ütköztek. A betétkönyv náluk volt, a vásárlás egyéb okmányai a postán, hivatalosan iktatva, nyilvántartva. Ezekből egyértelmű volt, hogy azok Bácskai Zoltán nevére szólnak! Az ám, csak hát Bácskai Zoltán kiskorú, ezért kiderült, hogy minden megoldáshoz a gyámhivatal engedélye kell, amelyet szigorú törvények kötöttek. A gyerek autót nem kaphatott, az érte járó hivatalos vételárat pedig zárolni kell Zoli tizennyolc éves koráig, addig azzal senki sem rendelkezhet! Nagy lett a csalódás és elkeseredés. Nyilván nem gondoltak akkora inflációra, mint ami napjainkban van, de nagyon rossz ötletnek tűnt nyolc évet várni a pénzre. Elvileg kereshettek volna egy felnőtt Bácskai Zoltánt – mert akkor mások voltak a szabályok, a vagyonbevallás ismeretlen fogalom volt, a névhez nem kötöttek személyes adatokat –, akivel leboltolhatták volna az akciót, de ez nagyon kockázatosnak tűnt. Már-már szomorúan beletörődtek a megváltoztathatatlanba, amikor a nagyapának zseniális ötlete támadt. Nándi bá, mint postai dolgozó megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett ahhoz, hogy a vásárlás dokumentumai rövid időre kikerüljenek a páncélszekrényből. Talán néhány percre sem volt szükség ahhoz, hogy a Bácskai Zoltán név elé és mögé idézőjel, ha úgy tetszik, macskaköröm kerüljön. Ugyanígy járt a betétkönyv is. Ezzel a „Bácskai Zoltán” jeligévé vált, és az akkori szabályok szerint már nem kellett keresni, vitatni a tulajdonost!
A trükköt persze titokban tartották, az autót átvették, jó áron eladták, és minden bizonnyal Zoli javára hasznosították. Így volt, rég volt, akár azt is mondhatnám: aki nem hiszi, járjon utána! De nem mondok ilyet!
Hozzászólások