E Gondolat
már járt itt korábban.
Tüzek és zűrzavar
hátán lovagolt,
s míg megkerülte értünk
e végtelen világot,
a sejtnyi ember
fogta a suhanót.
Szabad szárnyát
szűk idő szabta,
röpte színterét
földnyi kalitka,
s hiába vágyott
hontalan kalandra,
kantárszár, gyeplő,
zablának lett fogja.
Átélte a lélek,
Teremtője, e rabságtól
mily’ messze, és távol,
s ember teste immár
végtelenszer hal meg
e szabadságvágytól.
És mégis, mikor
újra útra kel,
planéták ködén át is
csak a mezőit, hegyeit,
s tanyáit keresi,
kincses gyermekit,
s a szerelmest játszót,
őszült testvéreit,
s a barátok házait,
ahogy tetőiket a hó
dunnával befedi,
s a meghitt zugban
asztalt, ünnepit terítnek,
szemükben gyertyaláng,
és Kis Jézust merítnek,
meg az ő Szűz Máriáját,
hol csöndének száll át,
esdő imájuk nékik,
Mennyből az Angyal,
mikor jössz, kérdik,
s mily jó is lenne,
ha aprónak, nagynak,
kalács, ima venné
magos földi éhit.
Hozzászólások