November 11., Emi
Rákoskeresztúrra megyek a piacra, hátha olcsóbb árukat találok, mint a kőbányain. A 162-es buszon utazok, a jármű hátsó részében helyezkedek el, ott van csak ülőhely. Olvasni kezdek, de nem tudok, mert az arcmaszk miatt egyből bepárásodik a szemüvegem. Így tétlenül rázódok Keresztúr felé. Egyszer csak mozgolódás támad a buszon, tódulnak a hátsó ülés felé, annyira igyekeznek a hátsó ablakhoz. Gondolom, megnézem mi történik az úton, hátha balesetet észleltek a szemfüles tolakodók. Mivel itt ülök, csak fordulnom kell, szinte megáll bennem az ütőér E. unokám kerékpározik a busz mögött, leolvasom szájáról, hogy nekem kiabál, közben elengedi a kormányt és felém nyújtja a kezeit. Elfogadom.
*
November 12.
Régi falusi családi házban élek, a konyhából nyíló szobák egyikében tartózkodok. Nagyon szeretem a házat, minden nap csinosítgatom. Egy reggelen nagy zajra ébredek, egy cigányasszony kopogtat be a szobámba, azt mondja ideköltöztették őt a gyermekeivel az önkormányzat utasítására. Nagyon rosszul érint a hír, alig kapok levegőt, amikor az asszony nyomában benyargal egy népes gyereksereg, nincs erőm megszámolni hányan jöttek, hányan vannak. Bevonulok a szobámba, leroskadok a heverőre, befogom a füleimet a nagy zsivaj miatt. Belegondolni is rossz, hogy így kell élnem és ezt kell hallgatnom. Elhatározom, hogy bemegyek a hivatalba és megkérdezem, mi történik, mikor szűnik meg ez a rémálom. Beveszek egy nyugtatót, és leheveredek, betakarom a füleimet és próbálok lazulni, ám csak ezután jön a java. Az asszony kopogtatás nélkül beperdül a szobába és azt mondja, neki még intézkednie kell, egy darabig távol lesz, ez idő alatt figyeljek a pulyákra, meg melegítsek egy mosófazéknyi vizet, mert este szeretné megfürdetni a gyerekeket. Na még csak ez hiányzott – még babyszitterkedhetek. Mi jöhet ezután, vajon meddig tarthat ez a fura állapot? Hova meneküljek innen a saját házamból?
*
Lopás – Olivérnek (unoka) – kék színű nadrág, fehér cipő – anyám figyel
Anyámmal sétálunk egy parkban, alig találkozunk emberekkel. Anyám felfedezi, hogy az egyik pad támláján egy keki színű szabadidőnadrág árválkodik, biztat, hogy nézzem meg, hátha jó lesz Olivér unokámnak. Kapok az alkalmon, elveszem a nadrágot, sőt magamhoz próbálom, biztosra veszem, hogy éppen Olivér mérete. Anyám körülnéz, hogy üres-e a terep – szól, hogy nyugodtan eltehetem a nadrágot a táskámba, gyorsan el is teszem. Sietek a parkból kijutni, azonban anyám ismét kiszúr valami eltulajdoníthatót, most egy újszerű fehér sportcipőre hívja fel a figyelmem, kacsint, hogy ezt is nézzem meg, és hozzam el ha használhatná valamelyik unokám. Ezt az akciót túlzónak tartom, mégis engedek a kísértésnek és indulok cipőt szerezni.
*
November 16., hétfő
Utazunk valahova fiammal, unokáimmal, hatalmas csomagokkal szállunk fel a vonatra. Nehezen találunk üres fülkét ennyi holmival, sok időbe telik, mire megnyugtató módon elhelyezkedünk, mindenki a saját csomagjáért felelős. A gyerekeknek nagyon tetszik a feladat, még jobban a vonatozás. Én figyelem az állomásokat, mivel egykor rengeteget utaztam ezen a vasútvonalon, most nem győzöm csodálni, annyira megváltoztak (az állomások) mindenféle felújított, ízlésesen térkövezett állomásokat látok, örülök ilyen mértékű fejlődés láttán, annyira elmerülök a nézelődésben, hogy meggyőződésem, már Dombóvár következik, hogy itt kellene leszállnunk. Ugrasztom a családot, felveszik a hátizsákokat, kezükbe a táskákat. A vonat utolsó kocsijából ugrálunk lefelé – csomagjaink egy része a sínek közé gurul, alighogy sikerül talajt érni, a vonat máris továbbindul. Megrökönyödve veszem tudomásul, ez itt Döbrököz, még egy megállónyit kellett volna utaznunk. Mit csinálunk most itt a semmiben a csomagjainkkal?
Hozzászólások