Vészjósló. Nem tudom, miért, mikortól tartják annak. Ilyenkor jobb volt, ha a bátyám semmihez sem fogott hozzá, sehova nem ment, nem döntött, nem mérlegelt. Mitől, mitől nem – sokféleképpen lehet magyarázni –, de ezek a „babonás” számok, időpontok valóban ráülnek egy-egy emberre. Az első ilyen eset, amire visszaemlékszem, az érettségije volt. Akkor én még nem ismertem a vizsgák világát, a komoly, nagy erőfeszítések már előre nyomasztó hangulatát, a sikertelenség felelősségét. Hogy ez az érettségi mégis nagy dolog, akkor tudatosult bennem, amikor a szóbeli reggelén nagyanyám ragaszkodott ahhoz, hogy arcon csókolja a bátyámat, miközben könnyei már gyűltek a szeme sarkában, s hamarosan ki is törtek zokogás kíséretében. Pár buta mondattal bagatellizálni próbáltam a dolgot, de anyám – mindenki Irmuska nénije – hamar leintett: Nem tudod, milyen nehéz. Bemegy a vizsgaterembe, s onnan ki nem jön, amíg hét (vagy nyolc?) tantárgyból nem felel. Akkoriban így járta. Nem csak biztos tudás kell ehhez, de állóképesség is. Hasznos, ha nem leszel rosszul az izgalomtól, s nem fáradsz ki az utolsó feleletig sem.
Erre elkezdtem gondolkodni, hogy mit tehetnék az ügy érdekében. Megtaláltam a megoldást. Átmentem az országúton (mivel azt a kerten keresztül építették az 1940-es években) dédnagymamánkhoz, akit anyám egyenesen szentéletű asszonynak tartott, mert tíz gyermeket szült – kétévenként egyet –, kilencet felnevelt (egy kisfiú elhunyt csecsemőként), szelíden, minden zúgolódás nélkül tette a napi dolgait, és mindenkinek segített, aki hozzáfordult. Pici házában házi oltára volt a szekrény és a nagyra becsült velencei tükör között, ami keresztanyja, Bánffy Ágnes nagyra becsült ajándéka volt. Nem volt az különös oltár. Egy bibliatartó falapja volt, olyan magasságban, hogy állva lehessen olvasni, s az elején lennebb, egy térdeplő az imádkozáshoz. Megkértem: imádkozzék a bátyámért, hogy sikerüljön a vizsgája.
– Ez fontos dolog? – kérdezte.
Mondtam, hogy nagyon fontos, mert ez az érettségi.
– Jól van, hány órakor lesz?
– Kilenckor kezdődik.
– Meddig tart?
– Másfél, két órát. Talán.
– De akkor te is imádkozol!
– Mit?
– Mindegy, csak mondd el, hogy mit szeretnél.
– A többiek (mármint a családtagok) is imádkoznak?
– Nekik nem mertem szólni.
– Akkor ez a mi titkunk.
Kilenc előtt átfáradt az országúton – bár ez akkor még nem volt olyan nagy dolog, mint manapság, amikor percenként 15-16 autó rohan át rajta le vagy fel – és szól cinkosan, hogy: Most. Mindjárt kilenc óra.
A bátyámnak sikerültek a vizsgái, mi pedig soha nem árultuk el senkinek a cselekedetünket – ha már egyszer titok.
Hozzászólások