Pethes Mária új verseskötetének színes borítóján Péli Tamás Marionett bábjátékos című festménye – előtérben a női bábuval (magával a költővel?) – már sejteti, hogy kiszolgáltatottságunkról, életünk sorsszerűségéről olvashatunk súlyos sorokat. És valóban. Az Újra Advent elé című nagy versben Vonaglanak az emlékek, felidéződik csalódásunk, amit a cirkusz porondján éreztünk, mikor a nagy Szemfényvesztő nem azt varázsolta elő számunkra cilinderéből, amire vágytunk. A vásári komédia kárvallottai vagyunk, rajtunk nevet a publikum, miközben mi némán sírunk. Még ennél is mélyebbre nyúl a költő: Hóvihar dörgedelmez. Nem érzek hideget. / Hibernált szívemre hiába törnek az elemek. / Érzéketlenre hűltem… Ugyanez a kilátástalanság szólal meg Elemi fizika – Egyszerű kémia című költeményében is: Lefagyott ujjpercek nyúlnak / elmulasztott pillanatok után.
De nemcsak az egyéni lét fájdalmait, tragédiáit tárja fel műveiben Pethes Mária, hanem őszintén, vádlón ír napjaink társadalmi valóságának ellentmondásairól, bajairól, igazságtalanságairól is: mostanában a talmiság kelendő (Kifelejtik a frankóságból), sokasodnak a pitik (Láva hittel), …egymásnak hátat fordítva élünk (Hontalan szavak), örök kótyagosságban tántorgó / koldusok gyűrűjében tolongok / vágóhídra hajtott bárgyú tömegben (Mindennapi ingázás rezonanciája), kongó bogrács a bolygó / feneketlen gödör a jövő / nem látni csak cserbenhagyókat (Kifelejtik a frankóságból).
Ebben a Lerokkant jelenben – ahol hajléktalanok fekszenek / komfortos nyomorban / elkoszolódott hálózsákok hidegleléses ölelésében – mégsem jut el a nihilig. Nem teszi szorongóvá olvasóját, mert nagy életerejével, leverhetetlen szenvedélyével, a remény zsarátnokát megszállottan őrizgetve láva hittel felülkerekedik minden bajon, szennyen, s hirdeti: meg kell tanulnunk / úszni a madaraktól, / … repülni a halaktól, / … sírni a kacagó gerlétől, s akkor … a hétköznapok elveszejtő gödreiből / mindig kijutunk (Confirmatum – Megerősítés). Így válik tehetetlen marionett-bábuból a lélek kötéltáncosává.
Hite megerősítésére kapaszkodókat keres: Istenhez fohászkodik, elhunyt őseitől várja a megváltást, állandó párbeszédet folytat halott édesanyjával, akivel láthatatlan aranysodrony köti össze, s aki újra … Karácsony elé harangozza szívét (Újra Advent elé). Megnyugtatja a természet szépsége is: … szeretem / a tóra simuló végtelent mert / … ringatni karjába vesz / fűz leomló haját fésülgető és / kabátom alá nyúlkáló parázna szelet (Mindennapi ingázás rezonanciája), lehajol hozzám a csönd (Szabadnapos akkordok).
Verseit testével-lelkével írja. Őszintén kitárulkozik: nevet, zokog, szeretkezik, átkozódik, imádkozik – izzó szenvedéllyel. Elmond, elsír, világgá kiált mindent, amit fontosnak érez. Nincs számára tabutéma. Megénekli még a női öregedés fájdalmát is, de milyen finom érzékenységgel: Mézes résem halma / dús díszét hullatja, s az öregkor bölcsességének humorával: … a divatos táskát / − hiába minden − nem a vállamon / szemem alatt hordom (Vénasszonysóhaj). A 18 éven felüli veryTAKEcseppek című versben a szeretkezés megfogalmazása is költői: ez az a ringás / amire zigóta koromból / emlékezem / ujjbegyeddel simítsd / mellem csúcsát / tejeskávé színű és kemény lesz / mint bimbó mit ablakod / alatti rózsabokron / felejtett november.
Némelyik versét olvasva meghatódunk, elcsendesülünk: torokszorítón szép a Péli Tamást elsirató Búcsú és a Lombját veszti hiányod fája; máskor áramütést érzünk a Redemptio, a Vannak gyerekek szívbe markoló metaforáitól, a Judicium ostorozó keménységétől, a kötet hátoldalán közzétett Profán bűntudat igazságától. Olyan szuggesztíven beszél önmagáról, gondolatiságáról, világlátásáról, hogy az olvasó nem is azt érzi: ez Pethes Mária bánata, szenvedése, öröme, hite, hanem hogy a sajátja. Költészete önismerethez segít, megrendít, átjárja lényünket.
Hangja, nyelvezete egyedi, senkiével össze nem téveszthető, csak az övé, akkor is fel lehetne ismerni, ha a szerző neve nélkül kapnánk kézhez műveit. Soha nem ír közhelyeket, frázisokat. Sajátos szintézisbe kerülnek verseiben a Biblia súlyos, veretes szavai (a Jeremiás könyvéből vett mottó, Sámson története, a Miatyánk kérései) napjaink közhasználatú, laza, esetenként szlenges kifejezéseivel (szingli szentjánosbogár, az állhatatosság NO-molekulája, tikkelő neonok, ég és föld között bandzsi-dzsampingozó művészet) – hordozva a múlt kulturális örökségét és igazodva a modern világ kommunikációjához. Stílusának eredetiségét egyedi szavai, szóösszetételei, szókapcsolatai tanúsítják leghívebben: özönvízkönnyem (Hetvenkétezer percnyi fény), Polipkarjaidba temetkezem („Vizek zongorájára”), sorozatgyilkos-bánat (Mégis), Idők cementporát… (Áldás az elemekre), … zöld kezeslábasban első lépését próbálgató tavaszt (Agárdi habkönnyű pillanatfelvételek), Bordáid léckerítése mögött… (Mégis), imára kulcsolt ujjaim rácsbörtönében (Agárdi habkönnyű pillanatfelvételek), szóhiányos esték hókasága (Bennakadt szavak). Ez a szóteremtő képessége címadásaiban is megnyilvánul: Szilveszterkorty, Kócos gondolatok, Gyolcs-szavakat őrzök, Lombját veszti hiányod fája. Sok példát említhetnénk kifejező költői képeire, hasonlataira, megszemélyesítéseire is, melyek többsége egyetlen sorban kikristályosodott mondanivaló: A magány torzult téridő (Elemi fizika – Egyszerű kémia), Szabadság lebeg a párás horizonton (Postán maradó horvátországi képeslapok), a remény bordáimon xilofonozik (Látszólag minden a régi), Lehúzom szemem reluxa-hályogát; Kövér cseppek szánkáznak / az ablakon / Úgy húzzák barázdáikat / ahogy az idő az arcomon (Esős csendélet a Camel Streeten). Szemembe ülepedett gyémántporon át / Szivárványt nézek az égre (Hetvenkétezer percnyi fény). Ezek a szóképek, hasonlatok – a versek üzenetéhez, hangulatához igazodóan – helyenként hátborzongatóak: Hozzám tartozol, / ahogy Parkinson-kóros kezéhez a reszketés / mint golyóhoz – lassított filmen / csőből agyvelőig hatoló – látható röppálya (Hozzám tartozol), Úgy hullok alá, akár / angyalszárny kitépett tolla (Apokrif magasztalás). Keserűségét gyakran ironikusan fogalmazza meg. Ilyen jellegű az életünk szimbólumaként is értelmezhető haikuszerű háromsorosa a Postán maradó horvátországi képeslapokból: Rugalmas menetidő / Mindig az a járat marad ki / amelyiket várjuk, vagy az Apokrif magasztalás indítása: Szeret engem az én Uram. / Ő az én pásztorom / Az élet tarlóján őrizget / és vigasztalón, fényképen / mutatja meg a dús réteket. Még – korábbi köteteiben gyakrabban alkalmazott – szójátékféle nyelvi leleményei is fel-felvillannak: Keresztre feszítem a szót: / MegbocsÁTOK. (Újra Advent felé), völgyben a Makám / Mitsuval ordítom a dalokat Pulán / és a világzene DNS-spirálján / Bes(h)oDrom magam / az Univerzumba potyautasnak (Látszólag minden a régi – Kap(ol)csoltam).
Ezek az átütő erejű versek különböző felépítésűek – a rövid képeslapszövegtől a szonetten át az áradó szabadversig nagyon sokféle szerkezetre találunk példát. Érthetően ez utóbbi formula a leggyakoribb, hiszen Pethes Mária túláradó érzései hömpölyögnek, nehezen férnek be kötött versformába. A lüktető ritmus – és több versében a rímek alkalmazása – azonban szépen összeszíjazza a sorokat.
A szerző ezúttal nem rendezte ciklusokba verseit, de a Confirmatum – Redemptio – Judicium bibliai hármasa jól tagolja és egyben össze is fogja a sokszínű élmények, többféle hatások, vágyálmok s gyakran ellentmondásos érzések nyomán született műveket.
A húsvéttól pünkösdig eltelő 50 napra utaló záróvers – a Hetvenkétezer percnyi fény – apokaliptikus végkicsengését ellensúlyozza a költőnő ragyogó mosolyú arca – James Cage fotóján – és Kovács József Hontalan lírai bevezetőjének – József Attilát idéző – biztatása: Pethes Mária ír, írni fog, mert nem engedi, hogy meggörbüljön a világ gyémánttengelye.
(alkoTÓház, 2007)
Hozzászólások