Az ezerkilencszáztízes évek elején két férfi kerekedett fel, hogy megmássza – a világon először – egy dél-kelet-európai ország szent hegyét, a 3014 méter magas Calikitet. Az egyikük angol volt, a másik pedig francia, nevezzük el őket most Verne-regény hősük után: az angolt Doniphannek, a franciát Jacques-nak. Híres fotográfusok voltak, hegymászók és nagy bohémek. Keresték a hírnevet, és persze mi tehetne nagyobb hírűvé annál, ha valaki megmászik egy olyan hegyet, amit addig még senki.
A két derék férfi három napig vonatozott, amíg el nem érték a dél-kelet-európai ország fővárosát. A város lepusztult volt, fejletlen, és igencsak primitív hatást gyakorolt a franciára és angol barátjára. Az utcákon kóbor kutyák vadásztak a szemétre, meg minden másra, ezenkívül rengeteg koldussal találkoztak, sárral és házi léggyel.
Egy öszvérrel és fogatlan gazdájával jutottak el a Calikit tövében épült faluhoz. Ott leszedték az állatról az értékes csomagjaikat, melyekben modern hegymászó felszerelést hoztak és értékes fényképezőgépeket.
Kibéreltek egy szobát a fogadóban. A fogadós és vele az egész falu szinte érthetetlen tájszólásban beszélte az ország nyelvét. Annyit azonban megtudtak, hogy ha fel akarnak menni a hegyre, legjobb lesz, ha felfogadják Calosit, a favágót és erdészt, mert ő úgy ismeri a hegyet, mint a tenyerét.
Calosi magasan lakott a falu felett, az erdő szélén. Kint ült a háza előtt egy padon és vígan pipázott.
– Milyen nyamvadt, kis kákabél ember ez? – gondolták hőseink, amikor meglátták. Milyen népek élhetnek itt, ha így néz ki egy favágó?!
Mindjárt ki is derült, ő is olyan érthetetlenül beszélt, mint ahogy mindenki azon a helyen. Valahogy mégiscsak megértette egymást a három ember.
– Fel tudna vinni minket a hegyre?
A favágó felpislantott a csúcsra.
– A Calikitre?
– Igen.
– Végül is…
– Mikor indulhatunk?
– Akár most is…
Ezzel a favágó eltűnt a házában. Jó sokára jött újra ki, Jacques és Doniphan már azt gondolták, többé nem is látják az embert. Calosi hátizsákkal, útra készen jelent meg az ajtóban. És már indult is az ösvényen.
– Mikor érünk oda?
A favágó megállt egy pillanatra, végignézett a külföldieken.
– Attól függ… Milyen gyorsan tudnak jönni.
Még aznap elértek egy kunyhót 1500 méteren. Másnap onnan folytatták az utat, mentek hóban, viharban, esőben, szélben, egyre magasabban. A favágó nem sokat beszélt, ellenben a két barát folyton azt tervezte, hogy milyen képeket készít majd a csúcson, ki hogy pózol, és mi fog szerepelni a táviratban, amelyben a tudtára adják a nyilvánosságnak, hogy a világon először ők ketten érték el a Calikitet. Na, meg ez a kis törpenövésű favágó, a faluból. Már azt is elhatározták, hogy Doniphan neve fog elől szerepelni a hírben, hiszen, az ábécésorrend így kívánja. Közben majd meg kell tudniuk a vezetőjük teljes nevét, hiszen lesznek olyan jóindulatúak, hogy a favágót is névvel, arccal bemutassák a nagyvilágnak. Ő is részese lesz a hírnévnek. Micsoda szerencsés flótás ez a kis falusi ember…
Harmadnapra hóval is találkoztak és mászni kellett a sziklán. Büszkén vették elő a modern hegymászó felszerelést, hogy megmutassák az elmaradott vezetőjüknek a technika csodáját. Calosi hamar belejött mászásba, sőt majomügyességgel kapaszkodott fel mindenhova, néha még kötél és minden egyéb nélkül is.
A francia és az angol megbámulták ezt az őstehetséget.
– Nem zavarja, hogy az egy szent hegy? – kérdezték tőle egyszer.
– Nem tudtam, hogy szent hegy.
– Nem babonás? Állítólag itt laknak az ősi istenek…
A favágó erre csak a vállát vonogatta, és mászott töretlenül a szent hegyen.
Délután öt órakor értek fel a Calikit csúcsára. Ragyogó napsütés fogadta őket, és amerre elláttak felhő takarta el alattuk a kilátást. Mintha egy habzó, hullámzó tenger felett álltak volna. Ideális idő a diadalra, a fényképezésre és a zászlókitűzésre. Amikor ezekkel megvoltak, a girhes favágó elmosolyodott. Először a három nap óta. A külföldiek megdöbbenésére egy szikla mögül előkapott egy kis ládát, és abból előkerült egy üveg pálinka és három pohár. Mindenkinek töltött, majd megköszörülte a torkát és énekelni kezdett.
Szenvedélyes dalocska volt, olyan, amilyet csak 3000 méter magasságban énekel az ember. Doniphan és Jacques nem értett belőle semmit, valamilyen ősi tájszólásban íródhatott a szövege. Amikor végére ért a dalnak a favágó, azt mondta, hogy ezt a dalt még az apja énekelte neki, amikor először hozta fel ide, az apjának pedig nagyapja, ugyanabból az alkalomból, a nagyapjának pedig annak az apja és így tovább. Ezt a pálinkát pedig két hete hagyta itt, mikor utoljára itt járt. Most milyen jól jön. Egészségünkre.
Ekkor Doniphannek megöregedett az arca, elvette a poharat, lehúzta az italt, majd megitta társa italát is, sőt még a favágóét is. Aztán leroskadt egy sziklára. Mellette állt Jacques, de úgy, mint aki becsinált, orra szinte érintette a földet. Kezében lógatta a fényképezőgépet, most mi a fenét fényképezzen ezen az átkozott hegyen?
Hangosan, kárörvendőn csattogtak a zászlók a szélben.
Hozzászólások