Valami bútordarabot kerestünk. A hatodik emeleti lakásunktól elég messze voltunk, gyalog lehetett hazamenni. Egyszer csak mintha meglökött volna valami. Néznél hátra, mi történik, de újra kizökkent valami az egyensúlyodból, a következő alkalommal már fel is dob, de nem oda érkezel vissza, ahol szilárd talajt vélsz találni a lábad alatt, hanem egészen más irányba, máshova, próbálsz lábon maradni, valami biztos pont kéne, legalább egy, de nem áll le a folyamat, s mikor már az eget is keresztbe látod a fejed fölött, rájössz, hogy földrengés. Már rég nem a járdán vagy, hanem valahol máshol, de nem tudod hol, csak egyenetlenséget érzel a lábad alatt, miközben az anyaföld meghatározhatatlanul dobál ide-oda. Felemeled a fejed, látod, hogy a szemközti emeletes épület legfelső emeleti homlokzata a lapos tetejénél fogva lefele ékalakban meghasad, s a közte lévő ugyancsak ékalakú épületanyag a levegőben lóg, ijedtedben a látószerved valami olyan képet közvetít, mintha egy erős nagyítótükörben látnád, úgy érzed rád esik, mire az észszerűség utat nyer a fejedben ahhoz, hogy nem eshet rád, mert messzebb van, az épület”szárnyak” már össze is csapódnak nagy robajjal (utólag csupán hasadásokat lehetett észlelni ott), de csörög, csattog, morajlik minden. Van, aki sikít, van, aki ordít, kiált, nem lehet tudni, ki miért, megijedt, vagy valami baja lett… Körülnéznél, de nincs összefüggő kép, a tested meg másfele lódul, mint a tekinteted, az erősebb lökés megérteti veled hamar, hogy miért sikoltoztak az út másik felén, de tenni nem tudsz semmit, mint ahogy felfogni sem tudsz semmit azon kívül, hogy reng a föld, s mintha valami melegség is felcsapna egy pillanatra, büdös is van, mint a székelyföldi büdösbarlangban, ahova gyógyulni járnak a reumások. Elmondhatatlanul hosszúnak tűnik a folyamat, miközben ablaktáblák zuhannak az útra, vakolat pereg, autók csattannak össze a parkolókban, az utcán … néhány sofőr reflexszerűen dudál, amint a másik jármű feléje zuhan, vagy a szállított áru szóródik szét. Melletted szakadék keletkezik, hőkölnél – mit számít az észnek hirtelen, hogy úgysem tudnál –, azt látod, állsz egy földszigeten, átvillan az agyadon, hogy innen hova esel, de hirtelen összecsattan a föld, későbbi szemléléskor hajszálrepedésnek tűnnek.
Aztán csendesedik. Mi lehet otthon? A lányom már hazaért az iskolából, mert valamilyen óra elmarad. Indulsz. Nem lehet menni, mert a lassúbb rengés is olyat produkál, hogy képtelen a lábán állni az ember. Nincs ezzel egyenlő értékű érzés a földön, esetleg csak hasonlatos. Nincs stabil pont, még mindig nincs stabil pont. Nem tudsz menni, elesel. Leomlik egy fal. A többi evickélő ember is leáll, biztatjuk egymást, ki kell várni a végét. Hiába lógatják fel a japánokat plafonba erősített kalitkában gyakorlásképpen, ehhez nem hasonlít, mert ott legalább egy fix pont van. S a fejükben a tudás, hogy az hol van. Már körül tud nézni az ember. Első látásra úgy tűnik, elég jól megúsztuk. Senki nem látszik különösebben sérültnek, az épületekben sincs nagy kár. Imitt-amott falak omlanak le, hogy megcáfoljanak bennünket.
Csak-csak elindulnak az emberek kis idő múlva, azokból is feltör a kiáltás, akikbe eddig a félelem vagy a döbbenet beleszorította, egymást szólongatják, rohannának haza, egyik gyárból kijön valaki, hogy ne menjenek haza, vissza dolgozni! Takarítani kell legalább. Páran megindulnának, de az egyik erélyesebb férfi őt küldi vissza, csak takarítson, mi megyünk haza, megnézni, mi van! Elönti a víz a házat, ömlik a gáz, rövidzárlat, tűz lehet! A kisfőnök elsomfordál, akinek autója van, mindenki próbálja beindítani, némelyiknek sikerül, kihúznak az útra, de még mindig vannak lökések, fékeznének, nem ér semmit, a földhullám felemeli, visszaejti, egyiket nekikoccintja a másiknak, veszekedés, sokan azt hiszik, nekik sürgősebb hazaérni, a gyerek egyedül van… mígnem valaki fennhangon elmondja, mi legyen. Nagyobb távolság, lassan haladni.
Haladunk, a többemeletes épületeket is látjuk már, állnak. Nem morfondírozunk, majd meglátjuk, mi van. Nem szakadt le sem a lépcsősor, sem a liftház. Persze, áram nincs, a vezetékek összeszakadtak, a picében ömlik a víz, messziről hallatszik. Felgyalogolunk. Az ajtót kinyitva megcsap a szag. Vegyes. A kamrában a polcokról levetett mindent a földi háború, leérve egymásra törtek az olajos-, ecetes-, boros-, vodkás-, szörpös-, savanyú uborkás-, egyéb befőttesüvegek, 1,70 méterre felfröcsögve közben a falra. Soha nem gondoltam volna, hogy két liter olaj beborít mindent, ha szétfröccsen. A fürdőből dőlt az acetonszag. Éppen előtte vettem egy fél litert, mert nem mindig lehetett kapni, ez is a nem túl finomított körömlakk-lemosók közül való, ezért is ilyen borzasztóan büdös, de belevegyült szájvizek, kölnik, a fertőtlenítő szesz szaga is, mert ezeknek a palackjai is mind ott voltak összetörve a földön. A WC-tartály körül csupa víz a fal, mert az is mind kilötyögött, és hozzáadta a bűzegyveleghez az ázott mész szagát is. Ez csak az első lélegzetvétel által keltett benyomás.
A lányom a nyakamba ugrott. Kitört belőle a sírás örömében, hogy nem nyelt el a föld bennünket. Én is örvendtem, hogy mozog, hogy a falak – bár minden irányba összevissza repedeztek – nem omlottak le sehol, s nem okoztak neki sérülést, amihez mégis közel állt. Éppen kifele indult a szobájából, amikor azt vette észre, mintha lógna a csillár. Odalépett, hogy jobban megnézze mitől, a háta mögött balról hasra vágódott a ruhásszekrény. Ettől ugrott egyet előre, jobbról dőlt a tele könyvespolc. Bármelyik rázuhanhatott volna. Kifutott a folyosóra, akkor dőltek ki a konyhaszekrényből a porcelán tányérok, csészék, poharak…, de már röpködtek is le a nappaliban a plafonig érő könyvesfalról a könyvek is nagy robajjal, mert az egyik eleme is kidőlt, össze is tört. A legfelső polcokon lévő bokályokkal, vázákkal együtt. Mindezeket megfűszerezte a falakról, mennyezetekről a repedések miatt szétszóródott apró, tapadós festékszemcsék tömkelege. Ő már, hogy valamit csináljon, ne csak izguljon, két vödröt megtöltött a konyhai cserepek nagyjával, kezdett volna sepregetni a kamrában, de az rögtön csurom olajos lett, kiiktatva az egyetlen takarító eszközünket a szolgálatból. Hiszen áram nem volt, porszívózni nem lehetett, a vizet elzárták, a gázt is… Egyetlen dolog, amit tenni lehetett, felállogattuk a szekrényt, polcokat, raktuk vissza a könyveket (fentről a hatodik sorig mind leestek), hogy legalább járkálni lehessen. Jól benyomtuk őket, nehogy az utórengés megint levesse. Ez eltartott legalább éjfélig. Közben megérkezett a fiam, érte kevésbé izgultunk, mert messze, a Békás szorosban jártak kirándulni. Semmit nem észleltek, a hatalmas sziklák nem mozdultak meg.
Éjjel három tájt ér el bennünket az utórengés. A szekrényajtók kivágódtak, a mosógép, hűtők asztalok székek arrébb vándoroltak, pár ablaküveg még megreccsent, s a könyvek mind lepuffantak a felső három sorból. Mit tegyünk? A sötétben visszarakni már nem fogtunk hozzá, beraktuk a tévé állvány mellé mind. Addigra mindenki hullafáradt lett. Fél hatkor csorgást hallottam. A vízmű kijavította a hibákat, megnyitották a vízcsapot. A felső szomszédnál viszont nyitva maradt a csap, gyűlt, gyűlt a víz a konyhából a szobájukba, mígnem éppen a könyvek feletti illeszkedés bizonyult a leggyengébbnek, ott tört át a zuhé. Azonnal kezdtem feldobálni a könyveket az ágyra, kiabáltam a gyerekeknek, hogy jöjjenek segíteni, de mindkettő úgy aludt, mint a süket, kiabáltam a szomszédnak is fel, de semmi válasz, végül mégis felráztam a gyerekeket… – miért jöjjenek, nincs is földrengés… Gyertek dobáljuk a könyveket az ágyra! Messze volt nekik, dobáljátok az előszobába… Alsó szomszéd feljött, hogy miért áztatom, mondtam fennebbről jön, felment döngetett, nem nyitották ki… Valahogy csak elállt a vízfolyás egyszer, addigra az egész szoba vizes lett. Törölgettem, ahogy tudtam, csupa víz volt minden. Kinyitottam minden ablakot, hogy hamarabb száradjon ki, elmentem dolgozni.
Mire a munkából hazamentem, a közben feltámadt szélvihar összetörte az ablaktáblákat mind. Majd megcsináltatjuk – gondoltam –, lássuk, most mit eszünk. Gáz, áram még nem volt. Elővettem a hat hónapi utánajárással külföldről megszerzett gázlámpámat. Azon volt egy főző gázfej, s ha nem volt áram, azt letekertük, a helyére tettünk egy gázégőt, azzal világítottunk. Félországszerte irigyeltek érte, mert éppen az állomás környékén laktunk, s látták, hogy fény van. Nos, a főzéshez való műveletet elvégeztem, talán a fáradt kezemmel nem csavartam fel elég szorosan a főzőfejet, vagy az ártott neki, hogy a rengés azt is meggörgette, de az bizony fellobbant, ömlött belőle a gázláng mindenütt, ahol utat kapott. Mifenét tegyek? Csak megfogtam az alját s rohantam vele a nappalin keresztül ki a lodzsára, hogy onnan kidobjam az utcára. Mire a még földön lévő cuccok között odaértem, kezdett kissé aláhagyni. Letettem a párkányra, hogy hátha mégse kell tönkre tenni, de a kezemben egy vasvalamivel nyomtam az oldalát, félszemmel az utcát figyelve, hogy ha megint felcsap a láng, kitaszítom. Ez az egy visszaállt a sorba, szépen főzőmódba.
A földrengés nyomainak eltűntetéséért még sokat kellett küzdeni.
Hozzászólások