Hinni, bizton én csak egyet tudok,
a sok dolog erős kezeket ad,
a napra nap jön, évre nő az év,
és mit tavaly vetettél, az te vagy.
Magára hagyatva, üsse a kő,
s parttalan folyóval szerte futva
nincs aratáson dühöng a parlag,
fals elméletén mereng a puszta.
Bölcsek a Kövek, és mindent tudnak,
hordanak bennünket is a bajban,
nem hamisak, és olvasnak bennünk,
s szavak nélkül mutatnak igazat.
Messziről jövünk, amiként ők is,
s mi, még náluk is távolabb megyünk,
elménk üstökét, s látcsövünk nyújtjuk,
pedig, mint ők, végül holtak leszünk.
Itt maradt hordalék, s szürke hamu,
mi zúgó árban gyorsan elkopik,
új igény dörzsöl alapköveket,
s a romokat ezredek cipelik.
Önmagától fél hát az ember,
mert igaz, csakis az ég hatalma.
S ki itt az ég? Mindig új hatalom,
s mit annak törvénye kiagyalhat?
Birodalmak vérszomjas vezérit
istenoltárra ő, rab népe emel,
a porig sújtott szó tápászkodik,
s a holt anyagból új mennyet teremt.
Az Ember betegsége a világ.
Szeret, gyűlöl, mert föl nem ismeri:
Istene egy van, sejtjében lakik,
s hozzá tér meg, bármint is képzeli.
Hozzászólások