Napok óta fülelt, vajon honnan jöhet ez a zaj. Nem az utcáról és nem a folyosóról, a szomszédban csöndes népek laktak, kicsi gyerek gügyögött időnként az egyik oldalon, az ölebecske vakkantott néhanapján a másik oldalon. Ezek vidám neszek voltak. Amit viszont most hallott, az förtelmes veszekedés volt, de olyan veszekedés, amelyikben csak az egyik fél hangja hallatszott. Igen, most már biztosan tudta, az alsó lakásból jött a hang, csúf asszonyi hang, a szemrehányás megállíthatatlan áradása, fülsértő és útszéli. A szavakat alig lehetett érteni, de a hanghordozást annál inkább. Az asszony pörölt, a másik – nyilván a férj – pedig hallgatott. Hallgatta, válaszra se méltatta, időnként hangzott el halk visszakaffogás, de ez inkább olaj volt a tűzre.
– Hallod ezt! – suttogta rémült hangon Króni, Viola sóhajtva felelte, de mintha örült volna, hogy kimondhatja: – Én már régen hallom… Évek óta – pontosított. Króni elrémült a gondolattól, hogyan lehet évekig zsörtölődni, és – főként – hogy ő miért nem hallott ebből semmit. Talán, mert nem akarta meghallani.
A veszekedés már kora reggel felhangzott, délig kifogyhatatlan volt, aztán következett a délutáni menet. Vasárnap, a pihenés és áhítat óráit is az ő förtelmes perlekedésük szennyezte be. Viola és Króni fejcsóválva hallgatta a napi műsort, időnként nevetgéléssel vegyítették a bosszúságot. Szavakat igyekeztek kihallani az áradatból, valami tartalmat… Ugyan! „Mit képzelsz…, Azt hiszed…, Nem röstelled…, De, megállj…” – ezek voltak a leggyakoribb fordulatok a szövegben.
A veszekedés az alattuk lévő lakásból tört rájuk, ezért elnevezték őket Alantaséknak. A tízemeletes óriásház minden emeletén tíz lakásban éltek többé-kevésbé elfogadható lakók, legtöbbjüknek a nevét sem ismerték, köszönőben egy-kettővel voltak. Miért kellett éppen ilyen szörnyetegekkel hangszomszédságba kerülni?
A következő üvöltözéskor Viola kezében megrezzent a befőttes tál, Króni megvágta orra tövét a borotvával. „Még te beszélsz…, Hallgass, ha jót akarsz…” – jött a vízvezetékből, ömlött a fűtőcsőből. Alantas és Alantasné megfejtendő titok lett Violáék napirendjében. Alantasnéról a szétkürtölt szöveg sokat elárult, Alantasról a hallgatás alig.
– Bátor lehet, hogy hallgatni mer – vélte Króni.
– Sunyi, hogy sose felel – kockáztatta meg véleményét Viola.
– Gyáva görény, nincs mersze visszavágni – dohogott a harcias.
– Okos kutya, mit ugasson hiába – sugallta a praktikus.
Viola és Króni a második emeleten laktak, a balkonnal már évek óta kacérkodott egy juharfa, amelyet Króni szívesen nevezett jávorfának. Évről-évre magasabbra ágaskodott, ebben az évben már olyan nagyra nőtt, hogy az ághegyi cinkék bepillanthattak a karosszékben heverésző Krónira, a virágokat öntöző Violára.
– Jövőre túlnő rajtunk, falomb rejtekébe kerülünk – állapította meg Króni.
A jávorfa körül, a járdán kertecske zöldellt. Bokrok, virágok, körbeültetett kőhalmok, leszúrt lécekből kerítés, tavasszal egy-egy tő ibolya is, ki tudja honnan. Idősödő, vékony asszony hajolgatott a kertecske bokrai között, kislapáttal töltögette a földet, marokkal tépdeste a szemtelen disznóparéjt, csalánt. A fa tövén vödör várakozott, tele vízzel. Viola és Króni éppen hazafelé tartott, meglassították lépteiket, előttük kislány vezetett kabátzseb méretű kutyát, a kutya a fatörzs körül szimatolt.
– Vidd innen azt a dögöt, mit képzelsz, miért van itt ez a fa? – rikácsolt fel a hang a kertgondozó asszonyból, szeméből gonosz szikrák lövelltek, keze ökölbe szorult, a kislány rémülten rángatta el a maroknyi ebet. Viola és Króni egymásra meredt, ez a hang, ez az indulat, semmi kétség: ez csak Alantasné lehet. Szitkozódott még kettőt, aztán megöntözte a fát, az ibolyatöveket, a sziklakertet. A borbélyüzlet ajtajában rosszallóan szólt ki a mester: – Csak nem fog egy ilyen kislánnyal meg egy ilyen kiskutyával…
– Elhallgasson maga is, mi köze az én kertemhez, maguk csak piszkolni tudnak! – a disznóparéjt a zsebébe gyűrte, fogta az üres vödröt és berohant a lépcsőházba. Viola és Króni a fejét csóválta, a borbély legyintett: – Ilyen mindig, de hát… bolond ez.
– Alattunk lakik – közölte Króni sokatmondóan.
– Nem irigylem magukat! – és a borbély ment be habot verni. A fa megkapta napi vízadagját, gazdája eltávolította az élősködőket, elkergette a betolakodókat. Violáék estéje el volt rontva, kiálltak a balkonra, és nézték a leveleit bontogató jávorfát.
– Ő ültette a fát, van annak vagy tíz éve. És – látod –, mint a sajátját, úgy gondozza.
– Miközben olyan, akár egy dúvad!
Csóválták a fejüket, és bölcs mondatokat fogalmaztak meg az emberi természet sajátosságáról. Mire visszamentek a lakásba, reszketett a levegő a szitokszótól, de csapkodás és dobálás is vegyült bele. Viola bekapcsolta a televíziót, inkább a vadnyugati fegyverropogás.
Másnap szombat volt, a piaci őrjárat napja. A kosár két fülét ketten fogták, és Króni pénzt dobott a gitáros fiú sapkájába. Lábuk egyszerre a földbe gyökerezett: előttük a törékeny termetű, de törhetetlen nyelvű Alantasné illegette magát, mögötte osonó léptekkel és behúzott nyakkal Alantas, mint két tökéletesen átlagos közpolgár.
Viola és Króni a fejét csóválta: – Te kinézted volna belőlük? Hogy ilyen békésen baktatnak a piacra? – Viola halat vett, csalamádét, Króni padlizsánt válogatott, a kosár tele lett, most még inkább ketten vitték. A fiú már hazament, vége volt a muzsikaszónak. A két Alantas most is eléjük került, Alantasné kabátja zsebébe süllyesztette ökleit, Alantas két nehéz szatyor súlya alatt botladozott.
Mire Violáék hazaértek, zengett a ház a fenyegetéstől és a szemrehányástól, csapódtak az ajtók, ma talán a fazekak is repültek Alantaséknál.
– Na, melyik üti agyon a másikat? – Króni mintha kaján fogadást ajánlott volna.
– Ha az ember – fölmentik! – nyilvánított jogászi véleményt Viola.
Délutánonként a fodrász kiállt pöfékelni a fa árnyékába, de még az Ápisz üzletből is társult hozzá az elárusító, ilyenkor kerti parti verődött össze a járdán. Aztán jött Alantasné a vödörrel, a lapáttal – a parti szétrebbent, még az üzletek ajtaját is becsapták. Ha a derekát kiegyenesítette – pihenésképpen pörölt, ha hajladozott, nyögdécselve átkozódott.
– Ha meglátom, hogy idejön – olyan hangon szólt, hogy a csukott ajtó mögött is meghallja a fodrász –, kitekerem a nyakát! – a rózsáról letépett két fonnyadt levelet, a széthajló dísznádat megkötötte fonállal. Aztán, mint felleges vihar rohant vissza a lépcsőházba.
A lift volt a ház lakóinak leggyakoribb találkozó helye. Két-három perc elég a félig-ismert arcokból, de azt jól ki lehet használni – pletykálkodásra: – Magukhoz is fölhallatszik…? Azért ez már tűrhetetlen… Mit képzel ez a nőszemély…? És az a szegény ember… Na, az is egy sunyi pofa…! – Króni kiszállt a másodikon, így aztán sose hallotta meg az elkapkodott mondatok végét, de nem volt kétsége, vajon ki adhat ilyen örökzöld beszédtémát a liftezőknek.
Nyárra tél jött, őszre tavasz, a cinkék a balkonra kitett takarókból szálakat csipegettek, hogy puhább legyen a fészek, Viola és Króni a szobából mozdulatlanul nézte apró munkálkodásukat. Aztán fölharsant a csúf zsörtölődés, a cinkék elrebbentek.
A házkapu belső oldalán fekete keretes értesítés jelent meg, kézzel írt, nehezen kiolvasható és alig kimondható név. Króni senkit sem ismert a száz lakótársból a neve szerint. Ez az asszony hatvankét évet élt.
Délután kiadós eső esett, Viola kivitte a balkonra a kisebb virágcserepeket. Csönd volt és béke, csak az eső szemerkélése hallatszott. Másnap délután Króni észrevette, hogy Viola a fejét leszegve figyel valamit.
– Mit hallasz? – kérdezte.
– Semmit. Hát éppen, hogy semmit! – megnyugodtak, el is nevették magukat.
A csend másnap is átjárta a házat, most már ők is halkabbra fogták a hangjukat, és közben nagyokat füleltek. Az ablakon is kihajoltak, a szemközti játszótérről gyerekzsivaj szűrődött fel. Ma a cinke se szólt.
– Te, Króni… – Viola megállt a szólásban, de Króni megérezte, mit akart mondani. – Láttad a kapu alatt… azt a cédulát? – Króni intett a fejével. – Te, én nem tudom, lehet, hogy… – és Viola homloka elsötétedett, a mondat befejezetlen maradt.
A liftben a lakók közömbös dolgokról beszéltek, Króni a balkonról nézte a fát, az idén is nőtt már legalább egy hüvelyknyit. Eszébe jutott egy dalocska, egy dalocska vége: – De most vagyok jávorfácska, jávorfából furulyácska… – Esteledett, Króni előkereste a nagy sárga vödröt, vizet engedett bele, csobogott a víz. Viola kinézett a szobából, Króni zavartan intett valamit a kezével, Viola nem kérdezett semmit. Króni a kiskertben egy fiatalasszonyt talált, aki a füvet sarlózta. Króni a vödör vizet a fa tövéhez öntötte, az asszony ránézett, egyetértően bólintott: – Úgy, úgy, a fát azért meg kell locsolni.
– Szép fa… – mondta Króni, és visszaindult a második emeletre.
Hozzászólások