Német vendégeim vannak, egész jól megértjük egymást. A fiatalasszony szeretné néhány magyar ételkülönlegesség elkészítési módját megtanulni. Örömmel tanítgatom, együtt főzzük az ételeket, nem győzi köszönni, hogy itt gyakorolhat, és eheti a finom magyar ételeket. Örülök az asszonyka jelenlétének, mert beszélgetünk munka közben, így gyenge nyelvtudásom is fejlődik valamelyest. Mintha családi házban lennénk, talán Vaszaron, a régi konyhánkban. Elég macerás a főzés meg a mosogatás, mert nincs bevezetve a víz, így a kerekes kútból hordjuk két vödörben a vizet. Úgy tűnik, az asszonyka élvezi a nomád életmódot és az ottani tennivalókat. Folyamatosan szemmel tarja a fehér ütött-kopott sparhertet, figyelmeztet, hogy rakjak a tűzre. Mire a férje megérkezik, királyi eledellel várjuk, gyöngyöző sárga húslevessel, csirkepaprikással, nokedlivel és tejfölös uborkasalátával. A férj dicséri az ételt, felesége kezét egyfolytában csókolgatja.
L. Klárit látogatom meg egy régi bérlakásban. Azt mondta a telefonban, hogy csak egy szobát kapott olcsón, ha nem várna a folyosón, nyissak be mindegyik szobába, mert érkezésemig pihenni fog. Már ott vagyok a házban, minden helyiségbe bekukkantok. A konyhában egy kisfiú gyönyörű, sárga szőlőt szemelget, jó nézni az idilli képet. Hirtelen hangzavar támad, kifutok a folyosóra megnézni, mi történik. Egy kisgyerek lerúgta lábáról cipőcskéjét, amely egy autó tetején landolt. Az autó tulajdonosa nevet és azt mondja, máris felugrik vele az emeletre. Megnyugszom, hogy jól végződött a cipőkaland, megyek, hogy megkeressem Klárit. A szobába lépve megpillantom őt, félig kitakart testtel fekszik egy szép fehér ágyban. A szoba másik felében két férfi ül csendben, ámulattal nézik az alvót. Megrettenek, mert az egyik férfiben Gáborra ismerek, aki most ősz aggastyánként ül a széken. A másik férfi barna hajú, fiatalos, de Gábor csitítja. Klári magától ébred, köszönök és suttogva kérdezem, ki ez a fiatalember Gábor mellet. Megrökönyödök, Klári azt mondja, hogy ő Gábor apukája.
Vonaton ülök, nem tudom hová utazok. Már késő délelőtt van, elfelejtettem bevenni a reggeli gyógyszereimet. Előszedegetem azokat a táskámból, de nincs a kis üvegemben víz. Egy ismeretlen utas készséggel segítene rajtam, gyorsan tölt is ásványvizet egy flakonból. Látom, hogy a pohár nagyon homályos, piszkos, nem tudom elfogadni, meginni a vizet, nagy bajban vagyok.
Utazok valamilyen fennsíkon egy rozoga busszal, mintha az inkák földjén, rettenetes hepehupás úton zötykölődnénk. Nagyon meglep, hogy kalapjukkal arcukat letakarva tudnak aludni az emberek. Rajtam szörnyű nyugtalanság vesz erőt, kérdezem a mellettem ülő nyugodt férfitól, maga nem fél? Azt mondja, nem, nem kell félni, hiszen az ember nem kerülheti el a sorsát, hiszen úgyis az jön, ami meg van írva a számára.
Hozzászólások