Már májusban elkezdődött a Cefrelekvár és Műcsirke Trösztben a leépítés. Először azokat rúgták ki, akik legalább fél napot betegeskedtek az utolsó öt évben. Velük együtt távoztak a negyvenéves koruk felé közelgő öregek. Júniusban már sor került mindenkire, akinek a neve nem magánhangzóval kezdődik. Csak legvégén kaptak a kezükbe egy útilaput az olyan munkások, akik nem néztek ki már húsz méterről tősgyökeres, árja magyarnak.
Éppen ezért, Kuti Jani nem volt meglepve, mikor Ho Shi Min Ubul, a Magna Hungáriából hazatelepült diplomás táltos, már utcai ruhába ácsorgott mellette.
– Csak búcsúzni jöttem – legyezte magát csak úgy sámán módra a felmondólevéllel. Jani résztvevően átölelte, de azért félszemével a futószalagot figyelte, nehogy egy renitens üveg szabotázsakcióra vetemedjen.
– Azért ne ess kétségbe, hiszen elmehetsz még mindig táltosnak. Keresik az ilyet – vigasztalta Jani a barátját.
– Persze, különösen a kóser mészárszékben. – Avval sietve elköszönt Janitól, mert egy öngyilkos palack leugrott a szalagról, magával rántva négy ártatlan társát.
Jani azért örült, hogy most, mikor sokan reszketnek a felmondástól, őneki, mint agronómusnak nincs mit félnie. Itt szükség van rá. Nem csoda, hiszen vagy harminc éve, mióta az amerikai Blackgold cég megvette az államtól jelképesen egy dollárért az ország összes cukorgyárát, őt is átvette a Mister a tudásáért. Egyébként a cég olyan feltétellel ment bele az üzletbe, hogy csakis ők látják el az országot az enyhén sózott lekváros szaharinnal. Ami egyben egészséges és ízes cukorpótló. – Avval a gyár gőzerővel áttért a cefrelekvár gyártására. Ahhoz viszont nagymennyiségű parlagfű kellett. Kuti tudta, hogy ehhez az ugaron maradt cukorrépaföld, és a környező legelő a legalkalmasabb. Mindezt átadta neki az önkormányzat személyzete, fejenként egy-egy nyalókáért.
Hogy a tehenek meg ne tegyenek kárt a jövendő parlagfűben, levágták a marhákat, s mint „hazai hús” eladták feláron. Evvel egy időben tej helyett megjelent a piacon egy ízes palackozott mészfehér valami, amit még a csecsemők is olcsóbban ihattak a reggeli csecsemőtej helyett. Ezt az italt a helyi tőgyfeldolgozó állattápszer cég szállította.
Így tényleg érthető, hogy Jani nem félt a jövőtől. Pláne, hogy most már ő vezeti a részleget; egyedül. A kéttucat embere már rég segélyen él. Már aki nem máshol keresi tisztességes feketemunkával a fehérkenyerét.
Vagy egy héttel a táltos távozása után Kuti rosszat sejtett, mikor az irodapalotába rendelték a főnökhöz. Meghökkenve vette észre, hogy az ajtón Mr. Blackgold réztáblája helyett, már az új tulaj, az albán milliárdos Hodzsa Naibire neve szerénykedik. Természetesen aranylapba cirádázva, diszkrét gyémánt keretbe foglalva. Jani még nem látta az albánt, de tudta, hogy most a hecsedlilekvárt kiiktató, Kinder-golyógyártásra térnek át. Ehhez csak az Elbasan vidéki bió kecske kellett, mint termékellátó. Jani még arra is emlékezett, hogy a cégváltásnál, az udvari röpgyűlésen, a szakszervezet főnöke nyugtatta társait:
– Ne féljetek, a munkahely marad! Ha kell, sztrájkolunk! Nem csoda hogy végig sem szívta a cigarettáját, már repült is a gyárból. Tíz percre rá, követte őt az egész vezetőség.
Takács Zoltán illusztrációja
Mikor Jani belépett a fogadóbudoárba, a cég jelképe, az elbasani dög, már az íróasztal alatt falatozta a zöldet. Ezért a Nagyúr, mint állatbarát, támogatta a Zöldek céljait. Mint ahogy mindegyik tisztességes pártnak ő is adott egy jelképes komatálat. A jelkép egy gyémánttal megtömött koffer volt. Evvel már biztosította a cége jövőjét. Bármi is történjen a választáson, ő biztosan nyer. Csak a szélsőséges szervezetek – vagy mi a ménta – nem kaptak egy vasat sem.
Hiszen tudta, hogy csak nyugodt piacon lehet kereskedni. Ha valami nem stimmelne itt az országban, gyárastul mindenestől átvonulna a békés Afganisztánba.
Az albán főnök – meg kell hagyni – adott magára. A leborotvált koponyája közepén, meghagyott egy arasznyi lófarkat. A harcsabajsza is a mellényéig lógott. Csak éppen a jatagánját nem az övén viselte, hanem az íróasztalán.
Ahogy Jani állva várta, hogy a főnők efendi észrevegye, kipillantott az ablakon. Éppen egy kocsi rakás kecske riszált le a teherautó platójáról.
A Hodzsa váratlanul odafordult a tolmácshoz, és általa megkérdezte, hogy ismeri-e Kuti úr Elbasan környékén a sziklás hegyi legelőket, és van-e tanári diplomája a félvad állatok neveléséhez? – S ha még az albán nyelvet is anyanyelvű szinten beszéli, semmi akadálya, hogy maradhasson a gyárban. – Jani csak hebegett, hogy sajnos csak három nyugati nyelven tud; és ami a kecskéket illeti, az agrármérnöki karon, elég helytelen módon kihagyták a tananyagból.
Az ex-részlegvezető már az utcán sétált, mikor eszébe jutott Hodzsa Nairibe kegyes intése, ahogyan útjára bocsátotta. Elérzékenyült. Hálás volt neki, mert este nyolcig kifizette a bérét, pedig még csak dél volt, s a kantinban ki se hűlt a finom kecskepörkölt, mikor lekísérték a portára. A tolmács a gyárkapuban búcsúzásképp még iszonyúan fenéken rúgta, hogy érezze, hogy ő itt már nemkívánatos személy. Egyébként minden elbocsátott dolgozót evvel a ceremóniával búcsúztattak
Még korán volt hazamenni, ezért Kuti Jani beugrott egy fröccsre, az első előkelő csapszékbe. Tehette, mert autóját eladta, hogy fizethesse a hitelt, amit felvett a házra. Tényleg – direkt örült, hogy a felesége megszökött az ószeressel, és magukkal vitték a gyerekeket is. Most aztán nehéz lenne a családot etetni.
Az ötödik fröccs után Jani előtt egy pillanatra elsötétült a világ. Villámcsapásként érte a sokk. Csak most eszmélt rá, hogy elvesztette családját, munkáját; mindenét, amiért élni érdemes. Asztalra koppant a feje, és hogy zokog, csak a válla rángásából látszott. Hirtelen felugrott s vadul rohangálni kezdett az ivóban. Ez ármány! – ordította, és beborult aggyal, sikoltozva szidalmazta a kultuszminiszter urat, mert nem mondta neki, hogy albánul is kell tanulni, ha biztos kenyeret akar.
Ervin a csapos rögtön megállapította a diagnózist. Mikor a két markos ápoló kedvesen a kocsiba invitálta Janit, Ervin együtt érzően, nézett a vendége után. Kivételesen nem a ki nem fizetett öt fröccsöt sajnálta.
Hozzászólások