Magyarország szovjet megszállásáról, majd kivonulásáról – V. J. Silov altábornagy halála kapcsán • Hetedhéthatár

Napi aktuál

Magyarország szovjet megszállásáról, majd kivonulásáról – V. J. Silov altábornagy halála kapcsán

Sose gondoltam volna 1989-től, hogy egyszer kegyelettel írok majd a derék Viktor Jehorovics Silov (1940-2023) altábornagyról halála alkalmából, aki – amint azt a TV-ben is oly sokan láttuk – utolsónak hagyta el hazánkat az addig megszálló szovjet csapatok katonái közül annak idején. Az is igaz viszont, hogy az akkor itt még állomásozó szovjet katonák korántsem viselkedtek úgy, mint 1945-től „elődeik” tették…


1945-1956: Szovjet felszabadítók – megszállók

1945 Szovjet csapatok hazánkban (Forrás: Wikipédia)

Amikor Magyarországot „felszabadították a testvéri szovjet csapatok” (és szövetségeseik) 1945. április 4.-én, már „tartós itt-tartózkodásra” rendezkedtek be. (Persze tudvalévő, hogy az április 4.-i dátum is hazugság volt. J. V. Sztálin /1878-1953/ generalisszimusz parancsára ugyanis ekkor kellett kiűzniük a német csapatokat az országból, amely valójában csak április 13.-án történt meg végleg.)

Külön dolgozatot érdemelne viselkedésük az ezt követő évtizedekben, de ez egy másik írás témája. Az 1947-es Párizsi Béke lett a következő fontos dátum, ekkor határozták meg ugyanis a nagyhatalmak országunk területét a trianoni határok között (bár újabb 3 falut is elcsatoltak a Felvidéken). Emellett persze a Szovjetuniónak szintén biztosították azt a „jogát,” hogy osztrák földön lévő csapataik tartózkodásának feltételeiről „gondoskodhassanak” – ismét a mi országunk területén keresztül.

Ettől kezdve „összekapcsolódtunk” ismét az osztrák „sógorokkal,” ugyanis addig, amíg Ausztria területének keleti felén is állomásoztak szovjet csapatok, nálunk is „maradniuk kellett.” Amikor pedig 1955. május 15.-én aláírták a „Nagyok” az osztrák békeszerződést, egy pillanatra úgy tűnt nekünk, hogy Magyarországról szintén kivonulnak majd. Hiú ábránd volt. A „jó Sztálin” ugyanis előre gondolt erre: egy nappal azelőtt, 1955. május 14.-én megalakították a Varsói Szerződést, amelynek értelmében a „Keleti Tömb” országaiban maradtak a „testvéri szovjet csapatok.”

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején persze hogy az elsők között merült föl ezeknek a csapatoknak a kivonása, a nevezetes „Ruszkik Haza” feliratú táblák számtalan helyen megjelentek az országban. Nagy Imre miniszterelnök pedig november 1.-jén maga jelentette be a rádióban az ország semlegességét, így a jogalap is megszűnt itt-tartózkodásukra. November 4.-én azonban G. K. Zsukov (1896-1974) mozgósító erejének, és I. Sz. Konyev (1897-1973) vezetésének köszönhetően a „megbízhatatlan” csapategységek után újak érkeztek kelet felől. A többi közismert…


1957 – 1988: Szovjet megszállók a Kádár-rendszerben

Varsói Szerződés hadgyakorlat 1965 (Forrás: Wikipédia)

A Kádár János-féle „munkás-paraszt kormány” már 1957. januári nyilatkozatában leszögezte a további jelenlét fontosságát. A szovjet érdekek mellett az ő hatalmi törekvései szintén szerepet játszottak ebben: „hatalmi hátterét” jelenttette ugyanis a szovjet csapatok állandó jelenléte. S hogy „törvényes” formája is legyen a dolognak, 1957. május 27.-én aláírták az erről szóló egyezményt. Amikor Ny. Sz. Hruscsov (1894-1971) pártfőtitkár fölvetette az 1950-es évek végén csapataik esetleges kivonásának tervét, maga volt az, aki hevesen tiltakozott ez ellen. (Bezzeg a románok kapva kaptak rajta…)

Gorbacsov az ENSZ közgyűlésén 1988 (Forrás: Wikipédia)

Ezt követően megkezdődött a szovjet csapatok „berendezkedésének” korszaka. (Ez is egy újabb dolgozatot érdemelne.) Persze az évtizedek előre haladtával a viszony merevsége engedett. Ekkor született meg az a mondás annak az ostoba újsághírnek a nyomán, hogy „az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg tisztjei átvették öröklakásaikat.” (Amikor az 1970-es évek legelején Dombóváron is töltöttem sorkatonai szolgálatom, Csepel-teherautóinkon de sokszor elrobogtunk az ottani szovjet laktanya mellett…)

M. Sz. Gorbacsov (1931-2022) hatalomra kerülésével új korszak kezdődött el a nemzetközi helyzet alakulásában az 1980-as évek közepétől, a peresztrojka és a glasznoszty szellemében. A kelet-nyugati szembenállás csökkenésével, a fegyverkorlátozási tárgyalások előre haladtával a „Keleti-Tömb” területén állomásozó szovjet csapatok ügye is szóba került. Először az 1988. márciusi jugoszláviai útján, majd a néhány hónappal későbbi XIX. Pártkonferencián, végül az őszi ENSZ-közgyűlésen rögzítette szándékát Gorbacsov a csapatok csökkentéséről, és ez az ún. Brezsnyev-doktrina végét jelentette. Természetesen ez a kérdés is az USA-val való megegyezés után rendeződött…


1989 – 1991: A végleges kivonás

Hazánk politikusai közül Grósz Károly (1930-1996) miniszterelnök, Kádár János (1912-1989) majdani utóda 1988 tavaszi Szovjetunió-beli útján győződhetett meg erről először. Nálunk az 1989. március 15.-i, MTV-székház előtti tüntetésen az egyik pontként szerepelt, és a demokratikus pártok megmozdulásaiban is rendre szóba került ez az egyre fontosabbá váló kérdés. Németh Miklós immár miniszterelnökként, az 1989. március végi moszkvai tárgyalásain meggyőződhetett róla: Gorbacsov elszánt a csapatkivonások ügyében. Nagy Imre (1896-1958) 1989. június 16.-i újratemetésén először Rácz Sándor (1933-2013) 1956-os szabadsághős, majd Orbán Viktor FIDESZ-vezető is erőteljes szavakkal követelte a kivonást.

Szovjet csapatkivonás (Forrás: Wikipédia)

Ennek a dolgozatnak nem tárgya a hazánkat megszálló szovjet csapatok fegyverzetének, állományának pontos rögzítése, helyzetük változása, a csapatkivonásuk adatai. Azt azonban rögzíteni kell, hogy 1989. március végétől megkezdődött a részleges csapatkivonás. Áprilisban és májusban történt meg a Déli Hadseregcsoport kijelölt alakulatainak a kivonása.

Szovjet katonák távozása (Forrás: Wikipédia)

Fontos esemény történt – az előzetes tárgyalásokat követően – 1990. március 10.-én, amikor a magyar és a szovjet külügyminiszter (Horn Gyula /1932-2013/ és Eduard Sevardnadze /1928-2014/) aláírta a szovjet fővárosban azt az egyezményt, amely szerint a végleges csapatkivonás 1991. június 30.-ig megtörténik. (A tárgyalások végén az MDF, az SZDSZ és a FIDESZ egy-egy jelentős képviselője is részvett ebben.) Az egyezmény értelmében a Szovjetunió kötelezte magát arra, hogy nemcsak a még itt állomásozó hadseregük személyi állományát, fegyverzetét, hadi eszközeit vonja ki, hanem a szovjet állampolgárságú polgári személyeket is. Az ezzel kapcsolatos anyagi terheket szintén a szovjetek vállalták. (Hogy milyen „anyagi vonzata” volt az elhagyott szovjet laktanyák, kiképző helyek rendbetételének, ez megint egy külön történet.)

A végleges kivonulás első üteme 1989. március 12.-én kezdődött meg, ekkor vált nyilvánossá az itt állomásozó katonák pontos létszáma, a haditechnika összetétele. Az egyezmény pontos végrehajtásának menete, anyagi-technikai lebonyolítása azonban már a demokratikus választásokon hatalomra került Antall-kormányra várt. Magyar részről Annus Antal (1941-1996) altábornagy, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára folytatta le a gyakorlati tárgyalásokat.


Ki volt V. J. Silov, és hogy történt a végleges kivonulás?

Viktor Jehorovics Silov ukrán volt. Hmelnickiji területén lévő Szlavutában született 1940. május 16.-án, mégpedig sokgyermekes munkáscsaládba: ő volt a 12 gyerek között a legfiatalabb. A második világháború idején, 1941-ben a családot Cseljabinszki területén fekvő Csebarkulba költöztették át. Gyermekkora erre a területre esett tehát, itt végezte mind az alap-, mind a középfokú tanulmányait. Útja ezt követően a katonai pálya felé vezetett. A katonai főiskola után, 1972-ben iskolázták be a Csebarkulban működő Frunze Katonai Akadémiára, emellett matematika és fizika tanári képesítést is szerzett. Ezt követően pedig a moszkvai Vezérkari Akadémiát végezte el.

V. J. Silov altábornagy (Forrás: Wikipédia)

Katonai pályája idején külföldi csapat-szolgálat is következett Csehszlovákiában, majd Kazahsztánban, és végül Mongóliában, előbb főtisztként, majd tábornokként. Útja 1988-ban vezetett hazánkba, amikor a Déli Hadseregcsoport parancsnok-helyettesévé nevezték ki. A Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1990 decemberében lett, amikor már megtörténtek a demokratikus választások. Elődje a jóval kevésbé diplomatikus Matvej Burlakov volt.

Közben zajlottak le a két ország vezetése között azok a tárgyalások, amelyek a nálunk állomásozó szovjet csapatok kivonásához vezettek. Silov, aki már a szovjet tábornokok új, megváltozott szellemű képviselője volt, parancsnoki minőségében találkozott mind Göncz Árpád (1922-2015) köztársasági elnökkel, mind Antall József (1932-1993) miniszterelnökkel. A végleges csapatkivonás 1991. június 16.-án fejeződött be: a katonavonat Mándok állomásról indult, majd Záhonynál lépte át a határt. Maga Silov altábornagy 1991. június 19.-én hagyta el az országot – az utolsó szovjet katonaként. Ez a történelmi esemény – a TV-kamerák kereszttüzében – 14 óra 50 perckor történt. Katona-búcsújuk emlékezetes volt Annus Antal altábornaggyal, majd tisztelgett, sarkon fordult, és katonás léptekkel, gyalog indult el a hídon. Amikor a Záhony és Csap között lévő Tisza-hídra ért, már civilben volt, és diplomata útlevéllel, Volgában hagyta el országunkat. (Egyenruháját később a Terror Háza Múzeumnak adományozta.)

A 2001. évi XVII. törvény szól szabadságunk visszaszerzéséről és a magyar szabadság napjáról. Június 19. nemzeti emléknap lett, június utolsó szombatja pedig a magyar szabadság napja.

Maga Silov, katonai pályájának végén a Moldovában állomásozó békefenntartó erők parancsnoka lett. A Dnyeszter-melléki harcokban lábsérülést szenvedett, sőt két napra fogságba is esett. Nyugállományba 1992-ben vonult, 52 évesen. Élete végén Ungváron lakott. Fia meghalt, unokája pedig – a történelem tragikus fintoraként – jelenleg az oroszok ellen harcol a fronton! Igazi katonaként meg sem próbálta fölmentetni a katonai szolgálat alól. Kedves barátjától, Meskó János helytörténésztől tudta meg a közvélemény, hogy ekkor már sokat betegeskedett.

Még utoljára, két évvel ezelőtt, a kivonulás 30. évfordulóján dokumentumfilmben adott interjút. „Három háborúban vettem részt, tudom, hogy a nép ettől nagyon szenved, sajnálom a sok fiatalt, akik meghalnak” – így vallott Meskó Jánosnak. Viktor Silov nagyon gyenge volt már az elmúlt időszakban, egészsége leromlott, többek között cukorbetegséggel is küzdött. „Sajnáltam őt nagyon, mert elfelejtkeztek róla. A fia meghalt, az unokája pedig a keleti fronton harcol, így ő az utolsó férfi a családban, aki a Silov nevet viseli” – így beszélt róla Meskó János. 2023. április 12. éjjelén – 13. hajnalán hunyt el, 14.-én, az ortodox Nagypénteken helyezték örök nyugalomra. Nyugodjék békében!


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS