Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasóközönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
1911: Színházi hírek – Színházi műsor
A szabadelvű Pécsi Napló (1892-1944) az 1911. október 20.-i számának „Színház” rovatában színházi híreket közölt ilyen című írásában. Nézzük. „A Kis lord és Halász Ilonka óriási sikere olyan lázba hozta a színházba járó publikumot, hogy tömegesen keresték fel a színházi irodát, s arra kérték Füredi (Béla) igazgatót, hogy ma, pénteken ismételje meg a ’Kis lord’ színrehozatalát. Az igazgató engedve a kívánalmaknak, s az általános érdeklődésre való tekintettel, pénteken ’Váljunk el’ helyet harmadszor is B) bérletben a ’Kis lord’- ot tűzte műsorra, s így ’Váljunk el’ Sardou francia vígjátéka a jövő hét szerdáján kerül színre.” Heti műsor” címmel két előadást közöltek. „Pénteken: B) Kis lord. Szombaton: C) Drótostót.”
Halász Ilonka sikeréről írt a napilap. Róla azt tudjuk, hogy az 1911/1912-es színi évadban volt tagunk naiva és vígjátéki szubrett szerepkörben. Utána utolérte a szerelem, 1912-ben férjhez ment dr. György Ármin orvoshoz, és visszavonult a színpadtól. Victorien Léandre Sardou (1831-1908) kora híres drámaírója volt. A „Drótostót” („Der Rastelbinder”) Lehár Ferenc (1870-1948) 2 felvonásos operettje volt előjátékkal.
A Pécsi Napló 1911. október 22.-i számának „– A jövő színházi hét”című rovatában pedig a következőket olvashatták a pécsiek. „Hétfőn mérsékelt áru előadásban Lehár Ferenc Cigány szerelem operettje kerül színre. Kedden általános bérletszünetben az országos színfonia (sic!) zenekar tartja hangversenyeit. E bérletszünetes előadást az igazgatóság a B. bérlőknek akként pótolja, hogy a hétfői Cigányszerelem előadására, mely eddig bérletszünetes volt, érvényesíti a B. bérletet. Szerdán C. bérletben az évek óta nálunk nem adatott Sardou vígjátéka, Váljunk el kerül színre, a főszerepekben Kondrát Ilona, Cserényi Adél, Majthényi László, Sipos Zoltán és Bodoníyi Bélával.
Csütörtökön A. bérletben először kerül színre a nagysikerű operette (sic!) újdonság, az Ártatlan Zsuzsi, mely Budapesten 150, Bécsben 200 előadást ért már meg. A társulat nagy szorgalommal készül e bájos operettre. Az igazgatóság a II. felvonásra, mely a párisi (sic!) Moulin Rougeben (sic!) játszik, új díszleteket készíttetett.”
Jean Gilbert (Max Winterfeld, 1879-1942) német operett szerző és karmester volt a szerzője az „Ártatlan Zsuzsi” („Die keusche Susanne”) című 3 felvonásos operettnek, amely Georg Okonkowsky-Antony Mars Maurice Desvalliéres: „Fils, a papa” című műve alapján íródott.
1911: Hírlapi „beszélgetés” a színház hatásáról
Most kivételesen a már ismert színházi gyűjteményt kell először elővennem, mert különben nem lehet érteni a közölni tervezett cikket. Frances Eliza (Hodsgon) Burnett (1849-1924) brit-amerikai dráma- és regényíró: „A kis lord” („Little Lord Fauntleroy”) című 3 felvonásos életkép a színházunkban 1911. október 18-20, 30, november 5 (délután) és december 8 (délután) került színre Hajó (Hoffmann) Sándor (1876- ? 1944) drámaíró, színi kritikus, műfordító, dramaturg fordításában. A címben jelzett színmű eredetileg 1886-ban jelent meg gyermekregényként. Ebből készült el később az ő segítségével ez a darab. Most pedig közlöm a Pécsi Napló írását, amely az 1911. október 22.-i számban jelent meg, és amely a talányos „Síró képek” címet viseli, a szintén talányos álnevű „Aida” közlésében. Minden egyéb közlés helyett lássuk magát a „beszélgetős cikket.”
„(A Kis lord előadásáról hazamenet két úr beszélget.) Az első: Ugyan, kérlek, ne légy olyan gyerek. Egészen el vagy fogódva. Az első felvonás alatt két könnycseppet törültél ki a szakálladból. Intelligens ember létedre! Harminc éves létedre! A második: Igen meghatott a darab. Igen jól esett. Élveztem. Majdnem sírtam. És megkönnyebbültem. Az első: Nem értem, igazán nem értem. Hogy lehet egy kitalált mesén szomorkodni és a naivságnak micsoda fokán kell lenni ahhoz, hogy egy színésznő komédiázására könnyezni tudjon az ember. A második: Tudja isten, szép gyerekkori emlékek támadtak bennem, és jól is játszott ez a kis színésznő.
Az első: No, igen, de hát sírni! Mégis csak színésznő, aki be van festve, aki tetteti magát, akinek szünetek alatt udvarolnak a színfalak mögött… Én gyerekesnek tartom komolyan venni, megsiratni a még olyan művészi játékot is. Ha a karzaton egy szakácsnő kezd el bőgni, azt még értem, de te…
A második: Látod, éppen itt tévedsz. Én mindig szerettem a szomorújátékot, és bevallom, a világ legmulatságosabb drámáján, ’A molnár és gyermekén’ is tudtam sírni. Egyszer, Mindenszentek napján elküldöttem a cselédemet a színházba, nézze meg ő is a szép molnárleány hervadását, és borzongjon meg a zsugori molnár kisértő szellemétől. A leány elment, vissza is jött, és megkérdeztem tőle, hogy sírt-e sokat a színházban. Mire csodálkozásomra azt felelte, hogy nem sírt, inkább nevezett. Miért? kérdeztem tovább. Mert a temetőben az egyik kísértet megbotlott a lepedőjében, és elbukfencezett – felelte. Hát látod, ez a különbség a karzat látogatója és én közöttem. Ő nem azt hiszi, amit lát, hanem azt látja, amit hisz.
Ezért elég neki egy bukfenc, hogy az illúzióját tönkretegye, és élvezetében megzavarja. Én azonban tudom, hogy ami előttem játszódik, csak fantázia szüleménye csak egy inspirált művész-lélek megnyilatkozása, nem valóság, de művészi utánzat. Vagyis, ugyanaz az eset, mint a vallásos érzület dolgában, ami az egyiknél puszta érzelemnyilvánítás, a másiknál pedig természettudományi alapon nyugvó, lelki szükségből eredő vágy-kifejezés. Nem szeretem a csupasz pesszimizmust, az ember ne hagyja magára eluralkodni ezt, mert akkor nincs célunk, nincs rendeltetésünk. Hidd el, azoknak, akik még tudnak sírni, ötven percenttel szebb, melegebb, színesebb életük azokénál, akik mindent lemosolyognak és kigúnyolnak.
Az első: Oh, én igen jól élek, amikor belenevetek az emberek nagyképűsködésébe, amikor nem mozdul meg a szívem a szemem előtt lejátszódó kis tragédiák láttára. Mindig vígnak lenni, egy kellemetlen helyzetből egy szójáték árán kikerülni: ez édesebb dolog, mint a vénasszonyok nyafogása.
A második: Elcsavartad a gondolatom fonalát. Nem azt mondtam én, hogy vénasszonynak kell lenni, hanem hogy férfi és intelligens ember létedre is szabad ember érezni tudni. Én sírtam a színházban, amint sírok az életben is. Te tréfát űzesz (sic!) mindenből, és azt hiszed, hogy egy komoly darab ríkató (sic!) jeleneténél nem szabad a világ minden kincséért elérzékenyedni. Nekem megnyílik a szívem, elborul a homlokom, ha szomorúságot látok, és ez jobb lélekre vall. Mi volna, hová jutnánk, ha mindenki mindenen csak kacagna, és kuplé-szövegnek tekintené a tragédia-témákat! A látszat, a sejtés, egy kis szent hazugsággal, túlérzékenységgel megnagyobbítva csinálja a legnemesebb cselekedeteket: a milliós kórház alapítványokat, fűti be a melegedő szobákat, tölti meg a vakok perselyeit. Ne csúfold ki a túlérzékeny lelkeket! A nő az jobb drámasirató anyag, mint a férfi, de ügyesebb jótékonysági mentő is. Ismertem egy leányt, Az mindenen nevetett, de ez volt a világ legellenszenvesebb teremtése, akit mindenki meggyűlölt. És ismerek egy férfit, aki a zsebkendőjébe zokog a legotrombább dráma láttára. Hanem azért a világ legszimpatikusabb embere.
Az első: Ez te vagy, nem? A második: Nem én vagyok, mert ott hibáztam el a dolgot, amikor megszoktam lopva kitörülni a könnyet a szememből.”
Amint látható, ez a fiktív beszélgetés nemcsak a színház különböző érzelmi hatásáról, hanem az emberi természet különbözőségéről is szól. Érdemes volt ezekért a hatásokért is közölni, emellett pedig azért, mert érdemes volt olvasni, ezt hogy fejezték ki abban az időben.
Ez a színdarab 1915. október 24 (délután), november 29, 1919. június 21-22, szeptember 28 (délután) került még színre. A felvonások között a kor híres pécsi operaénekesnője, Petrovicsné Ludwig Vilma (1892-1946) énekelt az utolsónak közölt előadáson. A következő alkalommal 1928. november 28.-án, december 4.-én és 12.-én (délután) adták elő. Ekkor a rendezőt is ismerjük, Jákó Pál személyében.
Helyi színházi adataimat ez alkalommal is a Futaky Hajna (1927-2011) által szerkesztett, a fővárosban, 1992-ben kiadott, „A Pécsi Nemzeti Színház műsorának repertóriuma bibliográfiával 1895-1949” című két kötetes forrásmunka adataiból vettem.
Szóljon hozzá!