– Hurrá, holnaptól szabadságra megyek, doktor úr! Szinte el sem hiszem, hogy ennyi zűrös, reggeltől estig tartó robot után végre alaposan kipihenhetem magamat.

– Robot? Hogy oda ne rohanjak!

– Á, mit tudjátok ti, doktorok. Ti beballagtok a jó hűvös rendelőbe 8-ra, 9-re, mindenesetre minimum félórai késéssel, dolgoztok négy órát, azzal viszontlátásra, mialatt én… Van neked fogalmad, mit jelent odakinn, esőben, hóban vagy 40 fokos melegben megépíteni egy-egy út­szakaszt?

– Ami abból áll, hogy időnként összecsaptok egy projektet, aztán ellenőrzitek, hogy őgye­legnek a feltúrt úttestek előtt a munkások.

– Nono, azért ne túlozzunk! Nem állítom, hogy mindenki maximális erőbedobással dolgo­zik, de az ütemtervet, biztosítalak, betartják. Kérhetek-e ennél többet egy melóstól?

– Még hogy betartják? Hogyne, már ha az eső, a talajvíz, az elrontott vízcsövek és isten tudja, még micsoda akadály újabb terminust nem generál, utána még egyet és még egyet, amíg három hónap alatt végre elkészül az egy hónapra tervezett útszakasz.

– Ezt a szakértelmet! Kolléga, le vagyok nyűgözve magától.

– Semmi szakértelem, csak miután a mi utcánkat is feltúrták, volt alkalmam néhány apró­ságot megfigyelni a helyszínen.

– Például?

– Nem elég? Oké, sorolom: elnyújtott étkezési szünetek, pontatlan tervezés, elkerítetlen ár­kok, vízaknák, hevenyészett kőművesmunka, öreguras munkatempó, ami persze nem csoda, ha tíz melósból egy dolgozik, a többi kilenc meg csak mélázva figyeli, hogyan ügyködik a ko­májuk. Egyszer be is estem egy ilyen aknába. Meg is kaptam érte a magamét, amiért csukott szemmel, táblát, szabályt mellőzve közlekedek az úttesten.

– Ami azt illeti azért az orvosok sem mintadolgozók. Lásd a hálapénzt, a pontos munkakez­dést, udvariasságot, az operált betegben felejtett tamponokat… De tudod mit? Ne csipkedjük mi egymást, annál is inkább, mert ez csak a felszín, úgy érzem, ami mögött akár elfogadható érvek is állhatnak, csak éppen mi nem látjuk. Mellesleg nem is igen láthatjuk, amíg csak kí­vülről és messziről szemléljük a dolgokat. Te mikor veszed ki a szabidat?

– Holnapután.

– Te is? Akkor már ketten vagyunk. Kezdődhet a sakkverseny. Föltéve, hogy sehova sem mész nyaralni.

– Az én rezidensi fizetésemmel? Egy ilyen gazdasági válság után? Ne viccelj, mérnök úr. Majd tíz év múlva, ha még egyáltalán Magyarországon dolgozom.

– Amerika…?

– Anglia, Németország, nem számít, csak érdemünk szerint fizessenek meg bennünket.

– Értem, sőt, megértem, s miután én sem mozdulok ki otthonról, találkozhatnánk a városi nagyparkban, mondjuk, kétnaponként, ahol végre kisakkozhatjuk magunkat. Te jó ég, meny­nyire várom már, hogy kifeküdjek az erkélyre. Napsütés, madárfütty, két lépésre tőlem a jég­be hűtött söröcskék…

– Miközben…

– Mi miközben?

– Mivel foglalkozol?

– Megőrültél? Semmivel, hiszen épp erre való a szabadság. Csak kifekszem a napra, és…

– Két nap múlva halálra unod magadat. Ismerős kép, már én is kipróbáltam, de azóta oko­sabb lettem, sokkal okosabb.

– Miért, te mit csinálsz?

– Kocogok. Mint Amerikában mindenki. Reggel jog, délben jog, este jog 4 éves kortól nyolc­vanig. Yes, ott ez a trendi, barátom.

– De belezúgtál ezekbe az amcsikba! Még a végén kézállásban vagy legalábbis négykézláb jogozol a rendelődbe.

– Ugyan, semmi köze ennek az amcsikhoz! Ezt hívják aktív pihenésnek, tisztelt mérnök úr. Kifeküdni a napra! Puff neki! Ez nemcsak unalmas, de egészségtelen is, ha szinte meg sem moccansz eközben. Mozogni kell, futni, sétálni, hogy felszabaduljon benned egy kis endorfin, no meg az izmoknak is jót tesz, ugyebár, nem beszélve a tüdőről, emésztésről stb. Én minden­nap, még munkanapokon is kocogok.

– Hát… van benne valami.

.

– Megkérhetnélek, ne dobolj olyan idegesen az asztalon?

– Mi az, hogy idegesen? Én egyáltalán nem vagyok ideges, ez csak olyan szokásféle nálam, semmi több.

– Jó, akkor idegtelenül, csak fejezd be, mert így nem tudok koncentrálni. Köszönöm.

– Sakk-matt! Lezavarunk még egy fordulót?

– Veled? Inkább én megyek négykézláb végig a főutcán, minthogy leüljek veled még egyszer játszani.

– Kissé idegesnek látszol. Ne adjak egy sedacur forte tablettát?

– Tartsd meg magadnak! Nem ideges vagyok én, hanem kimerült. Izomlázam van attól a nyavalyás joingtól.

– Nézd csak, kocogott a mérnök úr! Helytelen, nagyon helytelen! Ilyen hassal, sétálni, nem kocognod kellene. Ekkora súly túl megerőltető a lábaknak, és könnyen lúdtalpat vagy ínsza­laghúzódást okozhat.

– Hoppá, erről nem volt szó! Szóval sétáljak. Így persze egész más, és szívesen is vállalom, mert, hm, már kezdem unni ezt az örökös napozást.

– Na bumm! Hát csak sétálj, öreg, cammogj csak, és a lábadon kívül gondolj a karizmaidra is időnként. Magyarán, javaslom, vigyél magaddal két súlyzót is. Én mindenesetre így teszek. Néha leülök, icipicit pihenek, de hogy akkor is aktívan pihenjek, előkapom az okostelefont, és megoldok néhány sakk-, nyelvi és egyéb feladványt. Ismered a mondást: mens sana in cor­pore sano, ép testben ép lélek. Nekünk, orvosoknak ez a szlogenünk.

– Nem lesz ez egy kicsit sok, doktor úr? Eh, mellékes csak beváljon.

– Nálam bevált, és esküszöm, soha ilyen jól nem éreztem magamat.

.

– Jencikém, lesántultál? Mi történt?

– Semmi különös, csak sétáltam, útközben súlyoztam, aztán… Hát igen, leejtettem az egyik súlyzót a lábamra. No, de azért felástam az anyósom kertjét is, hogy egyszer s mindenkorra szálljon le rólam. Csak az a bökkenő, miszerint azóta ép testben épp, hogy élek, barátom.

– Szegény Jenci, aztán hova, merre sétáltál?

– Hát ahajt, a legközelebbi faluba. Mindössze tíz kilométerre van innen, de már nem bánom, sőt, örülök, mert holnaptól lejár a szabim, és visszamegyek dolgozni.

– És te ennek örülsz, jóember?

– Naná! Kell ennél jobb alkalom, hogy végre aktívan kipihenhessem magamat?

Megosztás

Tweet