Hajnali négy óra. A vastag hótakaró mozdulatlanná szögezi az út menti fákat, s két oldalt, még minden ablak sötéten ásít a házfalakon. Személyre szabott álmok nyomasztják őket, s a kihűlt kályhák nem szárítják föl sem a könnyeket, sem a didergő izzadságfoltokat. A fagy, lábujjhegyen kószál a kandeláber fénynél, hogy ne törjön rést az átjárhatatlan csenden, közben szállingózni kezd a hó.
A roppanó léptek zaja szinte beleüt a mozdulatlanságba. Rozsdás retesz nyikorgása erőlködik a kiskapun, s az élettelen térbe befurakodik egy tétova alak. Nyurga, fiatal lány, derekán szorosra húzott, hosszú télikabátban. Vastag, zöld sál a nyakán, piros sapkája mélyen, a szemébe húzva, s lehelete, mint apró kémények füstje pöfékeli körbe az arcát. Az ébredésen túl van, de ez a kora hajnali didergő, félhalott semmi összezsugorítja a gondolatait. Munkába indul, gyalog. Talán három kilométer, busz erre nem jár, s az első embernyomokat hagyja maga után. Fejét lehajtva halad, nincs mire figyeljen, csak megy, a megszokott úton, mint a ló, amelyik gyeplő nélkül is tudja a járást hazáig. Valami meleget érez bal keze ujjain, s piros vércseppeket lát a szűz havon. Észre sem vette eddig. Lassan áll össze a kép. A főbérlő kizárta magát tegnap és kénytelen volt betörni a bejárati ajtó üvegét, hogy hozzáférjen a kulcsaihoz. Az egyszerűség kedvéért a lány is az üveg résén át nyúlt vissza bezárni az ajtót, akkor vághatta meg a kezét. Megborzongott. Nem tudta, milyen mély a seb, de most, már érezte az idegesítő fájdalmat, amit a mínusz tíz fok fölerősített. Nem volt ereje a sérülésével foglalkozni. Úgy gondolta, majd eláll, mire beér a munkahelyére, addig meg elviseli valahogy. De azért visszanézett. A vérfoltok olybá tűntek a havon, mint egy sérült kis állat nyomai. Hatalmába kerítette ez a látvány: egy megsebzett, magára hagyott valaki a megfagyott világban. Így érezte magát. A vértől való viszolygás, émelygés lassan kúszott fölfelé benne, és olyan gyengeség nehezedett rá, hogy kis híján összeesett.
– Nem, nem lehet, – szedte össze magát – Karesz már vár bent. Ha nem indítom időben, késni fog. A friss kenyérnek nyitásra a boltokban kell lennie. Annyira hiányzik! – sóhajtott a lány.
Összeszedte magát, és szaporábbra vette lépéseit, a néhol térdig érő hóban. Az üzem ablakai már messziről világítottak. Az élet jelei, gőz és pára lopódzott ki egy-egy nyitott résen. Az őt is váró meleg, a bentről szűrődő fények megnyugtatták. Táskájában matató, görnyedt kis alak tűnt fel a bejáratnál. Megismerte, gyakran találkoztak ilyenkor. Gyula bácsi indult hazafelé az éjszakai műszakból.
Ez az utolsó éve nyugdíj előtt. Itt kezdte tanoncként, aztán lehúzott vagy ötven, kemény évet, három műszakban. Három gyermek, hat unoka élete összes hozadéka, meg egy apró kis ház. Igen nagy gazdagság, így tartotta. Jó kedélyű ember maradt idős korára is. Talán sosem volt beteg, s néha eldicsekedett a ”hány még a harminckettő” kérdéskörön, mert neki az még mindig harminckettő. Humoros bölcselkedései olyanok voltak, mint a gyógyszer. A lány és az öreg, úgymond bizalmi kapcsolatban volt. Gyakran előfordult, hogy amikor Karesz visszatért a hajnali járatából, s meghozta Flóra reggelijét, az öreg pékmester már fürge ujjaival szétlapított kenyértészta darabbal várta a lányt. Ő pedig hozta a beirdalt császárszalonnáját, amit a szakavatott pékmester köralakban, gondosan ráhelyezett e formabontó pizzalapra. Már csak a legszebb mozdulat volt hátra, amikor Gyula bá bezsuppantotta a kemencébe, az illatozó kenyerek közé. Újévkor, piros almával a szájában ott sült ress-ropogósra a malachús is.
A lány ráköszönt a félhomályban, megállt volna pár szó erejéig, de az csak motyogott valamit a bajusza alatt, s lehajtott fejjel tovább ment. Furcsának találta. Igyekezett helyére tenni magában a dolgot azzal, hogy fáradtabb lehet, mint máskor. Az öltözőben jó meleg volt. Szekrényéből elővette fehér köpenyét, és csak ezután nézte meg a sérülését. Mély volt a vágás. Halvány öröme annyi volt, milyen jó, hogy a bal kéz, mert miként is dolgozna, ha a másikat vágja meg az üveg. Gyorsan bekötözte, majd jött a megszokott út a kemencék előtt: a mindig zavarba ejtő látvány, a lenge öltözékű, hőségben megizzadt testek közelsége, a pajzán csipkelődések, visszafogott kuncogás, lopott érintések, és pillantások. Két év, viszonylag hosszú idő, már hozzá szokott. Jól keresett. Háromszor anynyit, mint évfolyamtársai, és ez elég ok volt ahhoz, hogy az egyetem végéig túlélje a hajnali keléseket. Kareszt itt ismerte meg. A lány hobbiból rajzolt, festett, a fiú faragott, agyagozott, és közös barátjuk volt egy szobrász. A művészetek iránti vonzalom hozta őket össze, s egy évig jártak. A srác apjától örökölte az autók, a száguldás imádatát, és egészen fiatalon lett az amatőr autóversenyzés rabja. Önként vállalta az állandó hajnali járatot, így korán letehette a munkát, s utána irány az edzések. Flóra féltette, és egy idő után már nem bírta a stresszt és aggódást. Vagy ő, vagy az autók, választás elé állította a fiút. Karesz az autók mellett döntött. Három hónapja szakítottak, de mindketten nehezen viselték a különlétet. Pedig milyen szép pár, mondogatták, s mindenki remélte, hogy helyre jön a kapcsolatuk. Gyula bácsi is kedves korholással próbálta rávenni Flórát, hogy kezdjék újra, majd kiforrja magát a dolog, s hogy mindkettejüknek engednie kell valamennyit.
Ma is, mint mindig mosolyogva köszönt a reggeleseknek, csak a válaszok, mintha visszafogottabbak lettek volna. Ez egy ilyen nap, gondolta magában, biztosan valami front nehezedik az idegekre, és elővette fiókjából az aznapi menetrendeket. Kareszt várta, ilyenkor már itt szokott lenni. Tudta, ha ebből késés lesz, neki kell nyugtatgatni a türelmetlen telefonálókat, hogy minden rendben, hamarosan érkezik a kenyér és a péksütemény. Felállt, hogy megkérdezzen valakit, látták-e bejönni a fiút, de ekkor nyílt az ajtó, és Zalán lépett be.
– Hát te? Karesz hol marad? – kérdezte a lány, hangjában egy kis bosszúsággal.
– Te kérded? – nézett tágra nyílt szemmel Zalán, és zavartan folytatta. – Talán pont, te nem tudod…? – hüledezett a fiú.
– Mit, mit kellene tudnom? – kérdezett vissza Flóra, ingerültebben.
– Tegnap, a rallyn,…, hogy kisodródott…, és…
– És, és, mi van? Karesszal történt valami? Mondjad már!
– …kisodródott az egyik kanyarban, fának csapódott, és…
– Él!? – vágott zokogva Zalán szavába a lány.
– …, igen, él, de életveszélyesek a sérülései.
A fiú az intenzíven feküdt, kómában. Flóra mellette ült, gyöngéden fogta a kezét, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Beszélt hozzá. Csöndes, nyugodt volt a hangja, feloldódott benne minden korábbi feszültség, s már nem sírt. Nyoma sem volt a hajnali önsajnálatnak, az aggodalmaskodásnak. Különös erőt érzett magában.Valami olyat, amit még soha azelőtt nem tapasztalt, de amiről tudta, kettejüknek is elég lesz az életben maradáshoz.
Reménytelennek tűnő, hosszú hónapok teltek el, de Karesz felépült. Kezdetben a lány hangja, illata s végtelen optimizmusa tartotta itt a fiút. Később a kisportolt testből ami megmaradt, a genetika, az orvostudománnyal karöltve összerakott egy ígéretes életet. A rehabilitáció ideje alatt, Kareszt egy fiatal, csinos lány gondjaira bízták. Az első pillanattól jól kijöttek, s a ráutaltság, a testi közelség, a fizika és a kémia együtt észrevétlen vették át Flóra helyét. A fájdalom, kis híján öngyilkosságba kergette a lányt. Ismét cserben hagyták.
A fiú, ahogy teljesen felépült, ismét belevetette magát a versenyzésbe, új barátnője pedig ott szurkolt az első sorban. A hosszú, bekormolt, téli esték megszaggatták Flórát, s amikor végre kizöldült a tavasz, a fiú megjelent az irodájában. A váratlanság izgalma lassan csitult a lányban. Mindketten zavarban voltak. Flóra, higgadtnak színlelt hangon kezdte, pár kedves szó, érdeklődés, kinek-kinek hogyléte felől, amikor Karesz felállt és neki szegezte a kérdést:
– Van kedved lejönni Siófokra? – hangzottak a lány számára már oly idegenül csengő szavak.
– Nincs – válaszolt Flóra, önmagát is meglepő határozott és hideg egyértelműséggel.
– De lehet, hogy nem lesz több ilyen alkalom – próbálkozott még a porig sujtó válasz után Karesz, de a lány, addigra köszönés nélkül kiment az ajtón. A fiú, autójával lépésben követte még hazáig, majd a lány, anélkül, hogy visszanézett volna, lenyomta a bejárati kapu kilincsét, és végleg eltűnt a fiú szeme elől.
Flóra befejezte az egyetemet, agrármérnök szakon. Kiemelt kutatási területe volt a hatékonyabb gabonatermesztés, ezen belül a búza genetikája. Már korábban kapott ösztöndíjas meghívást Amerikába, az ottani intézet szívesen fogadta a fiatal tehetségeket. Szülei remélték, ha igent mond, kiszabadulhat ebből az érzelmi rabságból. Aztán a fiúval való utolsó találkozás után, Flóra, hosszú idő óta először, jólesően szabadnak érezte magát. A fájdalmat kiheverte, és a gyötrelmes napok eltüntették a szép érzéseket is. Idegenként látta a fiút. Tudta, új utak várják.
Két év, távol az otthontól. Tél van, hajnali négy óra. Se csend, se nyugalom. Flóra törékeny alakja úgy áll a metropolisz közepén, a hetedik sugárúton, mint egy rossz helyre kitett útjelzőtábla. Fémes zajok veszik körül, idegeit kialvatlan góliát reklámok karcolják, s a közelben talpalatnyi zöldet lát, néhány paddal. Föláll az egyikre. Közelebb akar lenni a mennybolthoz. Szeretné, ha most ő is jobban látszódna egy kicsit, de hiába. A kaptárszerű felhőkarcolók művilága elhalványítja egy apró csillag remegő fényét. S míg a magasságot kémleli, a lélek elzárt, legmélyebb bugyrából előfurakodik egy megsárgult, tépett szélű emlék.
– Messzi kis város, hófödte, ember nem járta, mély csönd, és ő dolgozni indul. A házak faláról néma ablakok ásítanak, mögöttük jót-rosszat álmodó, ismerős életek, s a kandeláber sárga fényénél szállingózik a hó…, aztán vércseppek a havon, a pillanatnyi megingás, az elhagyatottság émelyítő íze, egy szerelem gyötrelmes, szép érzése… – borzongás fut végig a gerincén –, s az első éjszaka, két fiatal, szűz test, akinek életében először nyílik meg a végtelen.
Órája jött a hír, Karesz, közúti balesetben meghalt. Flóra a fagyos padon ült, vacogott minden porcikája, s fölszívódott körülötte a külvilág. Emlékek zárták körbe, s meleg könnycseppek gurultak végig az arcán. Egy százszor hallott történetbe kapaszkodott: apja hatéves, amikor két szomszéd lánnyal és fiúval gyalog indulnak Slamó Zoliékhoz, a városközeli Tündérmajorba. Késő őszi meleg, erdei út a forrás hűs vizéig, közelében, bokrok és fák árnyékában a könnyező Szűzanya. Aztán a sok, apró bogár összecsipkedi apját, a korgó gyomor valahogy kiveri fejükből az ima szövegét, aztán Mária néni tyúkhúslevese, Sándor bácsi különös történetei, és a patakon túl, a barkóca berkenyefa, ami nagyapja idején még nem virágzott, de Mária néni már a terméséből sütött nekik lekváros pitét…
– Igen, ezt meg kell nézzem! Késő ősszel, már csak jövőre terem – suttogta maga elé –, de előbb otthon leszek. Talán még láthatom vörös, aranysárga és barnás leveleit.
Hozzászólások