– El akarok mesélni neked valamit, de nem tudom, hogy kezdjek bele. Segíts! Kérdezzél valamit!
– Mondd, mit akarsz elmesélni?
– Eh, egyszerűbb, ha elmondom, magadtól sose fogod kitalálni!
– A te észjárásodon, Lőrinc, nehéz eligazodni!
– Néha magamnak is! Na, szóval… A napokban vettem egy nagy lélegzetet… és elmentem aranyat ásni.
– Micsodát, aranyat?! Hát te nem vagy…
– Ki ne mondd! Valójában nem aranyat ásni, csak aranyat mosni. Az a kisebbik kölyke az aranykeresésnek. Magam se tudom, honnan jött az ötlet, talán, hogy kipróbáljam régi szakmák mesterfogásait, amelyek ma már nem élnek. Vagy egyszerűen a kíváncsiság hajtott. Az egyik kisvárosunk a középkorban abból az aranyból lett gazdag, amit a patakban mostak. Gondoltam, hátha maradt benne valamennyi. Egy kevés legalább, zsebpénznek való.
Lőrinc kért egy nagyfröccsöt magának, Kornélnak egy másikat, elnézett a napba a diófa lombján keresztül, mintha onnan várná a biztatást. A biztatás megjött, talán a diólombon át, talán a saját megindult mesemondó bátorságából. Egy biztos, nem Kornéltól, aki összeszűkült, sanda szemekkel szörpölte poharát és figyelte Lőrincet: – Szóval, mások patakjából akartál meggazdagodni!
– Éppen abból! Az aranymosó felszerelésemet – nagy körültekintéssel – egyéb célra való konyhai holmikból válogattam össze: teaszűrőből, kávéskanálból, ritka szövésű konyharuhából. Egy kicsit bogarásztam régi könyvekben és elrémültem: afféle primitív szerszámokkal hogyan lehetett aranyat találni? Vagy inkább fordítva: ha akkor lehetett aranyrögökre lelni fából-szövetből eszkábált jószágokkal, ma miért ne lehetne?
– Lőrinc, te őrült vagy! Vagy még rosszabb: kapzsi kincsvadász!
– Kornél, te mostál már aranyat? – Kornél a fejét csóválta rosszallóan, és hang nélkül alaposat húzott a pohárból.
– Ott lépegettem, végig a falun. Ez a falu akkoriban város volt, gazdag kis bányaváros. Az utcái kövezettek és – ahol lehet – merőlegesek egymásra. Temploma négy van, külön egy a bányászoknak. Malmok, kőből rakott pincék, kereskedőházak. Mára a malmok fáját szétrágta a szú, a kövét darabokra törte – talán bánatában – az utolsó molnárlegény, a pincékben csak bicskanyitogató lőrét őriznek, amit inkább kiloccsantani kellene, a kereskedőházakból pedig egérlyukak és bagolyvárak lettek. – Lőrinc szünetet tartott, Kornél sóhajtott egyet, talán bizony a borok elsatnyulása fölött sajnálkozott.
– A városkából mára falu lett, az utak tele diófával, birsalmával és meggyel, – most egyik se érik. Ívesre ácsolt fahíd vezet át a patakon, az Aranyoson. Van több patakja is a falunak, azokban nincs arany, csak ebben az egyben. Vajon hogy sikerült így elrendezni?
– Ez az embereknél is így van – olvasta ki Kornél a pohárból –, az egyik emberben van arany, körülötte tíz másikban meg semmi. Ilyen a világ!
– Na, elég, aranyat keresünk!
– Köszöngettem jobbra-balra, ahogy faluhelyen illik, közben meg azt gondoltam: – Ugye, nem tudjátok, hogy estére gazdagon térek vissza a patakotokról! – És a hídon átdobogva már alkalmas aranymosó helyet kerestem. Legyen kis vízesés alatt, ahol a megcsendesült patak lerakja a hordalékot, legyen kanyar külső, lomhábbik oldalán. A sok tavaszi eső most biztosan évszázadok óta szunnyadó aranyteléreket ért el és hordott le, itt kell lenniük, a lábam előtt.
– Kiértem a falu végére, túl jártam már a hajdani úttörőtáboron. – A kölykök biztosan fölszedegették az apraját! – gondoltam. Az út keresztezte a patakot, a patak az utat, talán kilencszer is, ami már a babonák világába tartozik. Nagy csalánbozót nőtt a patakparton, vadsóska meg fürtös, sárga virágok. A fák mintha csupa gyökérből állnának, át- meg átfonták egymást, a köveket és belemásztak a patakmederbe. Meseország ez, szinte várod, hogy megmoccan a fa, a kő, a gyökér, de hát fut-szalad a víz is, meg a lomb is bólogat a fejed fölött. Lábammal kibillentettem egy követ, hátha alatta bújik az aranyrög – rákporonty meg ebihal bújt a kő alatt, és sietve távoztak a közelemből.
– Megtaláltam aztán a nekem való helyet, a kövekről ott csorgott le a patak, alatta, a medencében kavargott egyet és már meg is szabadult homokszem-terhétől. Csillogott minden, víz és kavics, iszap és kőmorzsalék. Aki a lába elé néz, csupa csillogást lát, miért nem néznek az emberek a lábuk elé?
– A lábuk elé néznek, aztán a fejüket a fába ütik! – Kornélból a vásott irigység beszélt.
– Teaszűrőmet megmerítettem a homokban, a kiskanállal meg széttologattam benne a kavicsokat. Szögletesek, gömbölyűek, kristályos kis kockakövek, szürkék és sárgafényűek, minden csillogott a kezem között. Remegő izgalommal nyúltam feléjük, de minden kőmorzsa megfoghatatlanul apró volt, és mind ragaszkodott a többihez. – A csipesz! – kezemben megvillant a család szemöldökcsipesze, de tucatnyi porszemet csippentett föl egyetlen markolásra. Ez nem lesz jó, így az arany elkeveredik a lelketlen kovával. Én meg nem tüzet akarok csiholni, ugyebár!
– Amint a víz lecsorgott szűrőmből, a kövek száradni kezdtek, hamarosan mind egyforma fakóvá vált. Jaj, az a fényes hova lett, az a villogó, az előbb még ott versenyzett a napfénnyel, most meg akár egy halom úti por. Azért kiemeltem a szerszámmal a szívemhez-szememhez legközelebb állót, elkülönítettem a többi száztól vagy akár ezertől, és belementettem apró dobozkámba. Közönséges gyufásdoboz volt, amivel, ha kiürül, gyerekek játszanak vonatost, a felnőtt eldobja – én kincses ládává minősítettem át. A belsejébe papír zsebkendőből párnácskát hajtogattam, a doboz tetejére pedig ráírtam: ARANY.
– A csipeszről a rög nem akart a dobozba pottyanni. – Még elugrik, pedig olyan szépen csillogott a víz alatt, mint egy drágakő! Most meg makacskodik, az ebadta! – Aztán a csipesz fogai közül nagy nehezen áttapadt a doboz falára, gyorsan ráhúztam a fedelet, most már az enyém vagy! Ami a patak habjaiban meg a teaszűrőben fényes gyönyörűség volt, kikezdhetetlen hitelű aranyrög, megszáradva szürkésbarna és fakó sárga morzsalék lett. – Termésarany! – jutott eszembe a varázsszó – annak ilyennek kell lennie! – Megnyugodtam, aztán még vagy másfél óráig mostam az aranyat.
– Ahol álltam, a patakparton csak görnyedezni lehetett, elfáradt a lábam, a derekam, a szúnyogok-hangyák nagy tömegben köszöntötték évszázadok után az újabb aranymosó jövevényt. Végezetül pedig megéheztem. Kicsomagoltam a tízóraimat, és éppen erőt kezdtem gyűjteni egy újabb aranylázhoz, amikor az úton gyermekhad tűnt fel. A félig rágott zsemlét észrevétlenül egy vadsóska bokor alá csúsztattam, két térdemet összefogtam, és komoran a vízbe bámultam. – A bácsi mit csinál? – kérdezte egy gyerekhang a csapatot terelgető tanító nénitől. Ő talán azt felelte: pihen, talán azt: olvas, gondolkodik, aludni szeretne, ha nem visítoznál, de egyet biztosan nem mondott a gyerekeknek: – A bácsi éppen aranyat mos.
– A táplálkozás befejeztével összecsomagoltam szerszámaimat, visszapakoltam a hátizsákba, és tudomásul vettem, hogy az út egykedvűen kígyózik el a hegység legkiválóbb aranylelőhelyétől. Azért előbb még visszafordultam, a napsugár tündökölt a hullámokon, ragyogtak a kisebb-nagyobb homokszemek és rögök a patakmederben, a kövek között, a parti fövenyben. – Egyen meg a fene! – rántottam egyet dacosan a zsákomon, megfordultam és fölkapaszkodtam a gyalogösvényre.
– A nyári erdő gyönyörű volt, szellő bujkált a lombok között, a napfény cirmosan hullott a földre, a patak ott fecsegett körülöttem, a madarak pedig széjjelcserregték örömöket a leveleknek. Rábukkantam cserfes kis vízesésekre, alatta medencével, fövenyes partokkal, csillogó homokkal – már majdnem leguggoltam hozzájuk. Aztán inkább a táskához nyúltam: ezt meg kell örökíteni. Meg, de nem szétdúlni – aranyért, nem fényképet csattintani róla, hanem a partjára húzódni, addig nézni, amíg úgy érzed, elfelejthetetlenül oda nő emlékeid közé, és akkor mehetsz tovább.
– Az út fölött a lombok összeértek, mintha híd alatt jártam volna, afféle zöld alagútban. A víz közelében évszázados fűzfaóriások, a domboldalban hideg szépségű, büszke bükkök, rücskös kérgű, kedélyes tölgyek. De hiszen élőlények a növények is, percéletűek és százados korúak, szép békességben és gonosz fojtogatásban, egymásért és egymás ellen élő, nagy csöndességű közösség. Soha jobb társaságot, mint egyedül járni az erdőt. Ilyenkor megnyílik, bizalmába fogad. Ha magadfajtával jársz benne, csak szép díszlet marad az erdő körülötted.
– A hátamban két fürkésző szemet érzek, óvatosan körülkémlelek, piros sapkás harkály kúszik a fa oldalán, amint szemünk találkozik, ő mozdulatlanná merevedik. Ősi ösztön dolgozik benne: – Az én munkám a fakérgen való kapaszkodás, tegyél úgy, mintha nem látnál és eredj tovább! – Tovább eredek…
– Az erdőben egyszerre beáll a csönd, vajon honnan érzi meg a százezernyi hangoskodó erdőlakó, hogy most a némaság ideje jött el? Mintha óriási üvegmedencébe bukna az ember hirtelen, a fülének szinte fáj a csönd. Vagy a szívének? Zajra vágyik vajon, madárhangra, mozdony távoli füttyére, szellő motozására? Vagy emberi beszédre ismerőstől-ismeretlentől? Vagy mindegy is, mi a csendtörő, csak ne a saját szíve lüktetését hallja, amely a test belseje felől a dobhártyán dobol?
– Figyel egy gyík is, de félelme a torkában dobog. Aztán eliramodik, sajnálom, hogy a gyíkok félnek tőlem. Talán le kellene ülni egyszer közéjük és barátságot kötni velük. De nem vár meg, nincs barátság. Félelem van. Vagy egyszer majd ő ereszkedik le hozzám barátságot kötni? Vajon akkor részemről lesz a félelem?
– Most nyár eleje van, a kibontakozás évada, a bizonyságé. Az ágak meghosszabbodnak, a szürkék-barnák zöldre váltanak. Milyen rövid májustól nyárközépig az idő, ami alatt minden ígéretet teljesíteni kell, és minden vágyat valóra váltani. Nyár fordultán már érzik ők is, hogy egyre közelebb az ősz? Az elvirult virág nyomán gyümölcs lesz, az elfonnyadt gyümölcs helyén lesz-e valami? Egy behegedt forradás az ághegyen, és az ág megkönnyebbül egy gyümölcsnyi súlytól. Majd ősszel-télen visszatérünk őrjáratot tartani fák fölött, kövek között. Magunk fölött? Akkor majd szemrevételezzük, tanult-e valamit tőlünk a természet.
– A hegygerinc különös országút, több világnak is itt a vége. Balról a folyó völgye kanyarog messze, szántók, erdők, domboldalak, az a falu-város, amelyik évszázadokkal korábban nyert kincseit álmodja vissza éjszakánként. Amelyik ma reggel útnak indított. Mikor is? – három órája volt talán, mintha emberöltők sorakoznának mögé! Jobbról maga a szépség, maga a rémség: szakadékok sora, ameddig a szem ellát. Vulkánok álltak itt körben, vállvetve, egyetlen óriást tartva a hátukon. Az óriásvulkán leszakadt, a fiavulkánok szétszaladtak, idővel bánatukban kialudtak. A tűzkutakat – kicsit és nagyot – befolyta a kő, benőtte a bokor. Birodalomváltás esett hegyországban, ma nedves völgyekre néz le a szem, suhognak az erdők, aki hallja beleborzong. A hegygerinc pengeéle fölött összefolyik a folyóvölgy meleg szellője meg a krátervölgy hidege, fölöttünk felhő gomolyog. Ez itt a csönd meg a nagy madarak világa. Sasoké.
– Ideje indulni lefelé. Amilyen óvatosan bontakozik a hegy, ha fölfelé törtet benne valaki, olyan hirtelen vész el lefelé menet a csúcs, a gerinc, a széljárta fennsík. Odalenn völgyút, csalános, varjak. A falu-városba most a másik végéről érkezem. A templomok egyike, hősi emlékmű, plakát kirakodó vásárról, menetrendváltozásról. Önkormányzat, terménybolt, kocsma.
– Félóra van a buszig, a kocsmaajtó nyitva, mindenki köszön, szembenéző szemek. A fáradtság bennem inni kér. Falusiak, aranyásó bányászok utódai. Vajon melyikük próbálkozott már a hajdani mesterséggel? Titokban mindegyiknek van egy biztos kis vízesése-medencéje, otthon meg mosótányérja, drótból szűrőkerete? Vagy legyintenek a városiak hétvégi mulatságára? Odakinn zörömböl a busz. Köszönök, visszaköszönnek, elbocsátó szemek.
Kornél szárazra itta a poharát: – És mi lett az arannyal?
Csak nézek rá, elbocsátott ostoba: – Miféle arannyal?
– Hát azzal a skatulyával, amelyiken ott áll a fölirat.
– Ja, az, nem tudom, talán a tűzhely fölött van, de lehet, hogy behajítottam valamelyik asztalfiókba.
Kornél csalódott, vagy mintha inkább elégedett volna? A sandaság győz ezúttal is: – És melyik az a város, az a patak?
– Hát mit gondolsz?! Majd megmondom! Kell az nekem is, a patakja tele van arannyal!
(2010. augusztus 8.)
Hozzászólások