Terhes vagyok, csodálkozom is az állapotomon, hiszen erősen élemedett korban vagyok. Nem tudom, hogy közöljem a családommal a hírt. Mit szólnak fiaim, unokáim az új jövevény érkezéséhez. Talán felvetik, hogy nem kellene megszülnöm őt, ennyi felelősségtudat lehetne bennem, hiszen fel kell nevelni, segíteni, taníttatna önállósodásáig. Igyekszem elhessegetni a negatív gondolatokat, hiszen nyugodtan élhetek, mert nyugdíjas vagyok. Tisztában vagyok azzal is, hogy betegségeim miatt nagyon veszélyes vállalás, mégis megmagyarázhatatlan örömet érzek. N. néni tudomására jut az állapotom, leírhatatlan megvetéssel, vagy irigységgel szemléli növekvő hasam. Menekülök az asszony tekintete elől.
Két nagy utazótáskával utazok, nem tudom, szanatóriumba gyógyulni, vagy üdülőbe pihenni. Az utastársaimat zavarják a táskák, megjegyzéseket tesznek. Alig várom, hogy megérkezzek a városba. A buszmegállóban leszállásnál sem segítenek, inkább megtaszítják a hátam, meg a táskákat, majdnem úgy esek le a lépcsőkön.
Valaki megszólít a buszmegállóban, újságot tart elém, abban az egyik régi fotómat vélem felfedezni. Az illető nyomban kérdez is. Maga az? Vegye már le a maszkját, unszol az idegen. Semmiképp sem veszem le a maszkot, mert észreveszem, hogy a képem alatt csak a verseim címei láthatók, a szöveget sárgával meg barnával már a nyomdában lefedték. Micsoda szégyen.
Kerti ünnepségen veszek részt régi ismerőseimnél. A vendégsereg igencsak jómódú lehet, mert divatos, drága ruházatuk erről árulkodik. Ez a tény igencsak feszélyez, alig beszélek, türelmetlenül várom, mikor léphetek le angolosan. A köszöntések és az ajándékok átadása után következik a vacsora. Örülök, hogy sötétedik, így előbb távozhatok az ünneplők közül. Elérkezik a várt pillanat, elbúcsúzok a házigazdáktól, kérem, hozzák ki a házban maradt blézerem, mert nagyon lehűlt a levegő. A háziasszony kér, hogy várjak még, mert nem találja a kiskabátom. Majd egyszer eljövök érte, mondom, de nincs már maradásom. Összehúzom magamon a kis mellényt, mert egyre jobban fázom, már a hidegrázás is elér. Fogalmam sincs, hogy jutok haza.
Cél nélkül kóválygok valahol idegenben. Egyre jobban fáradok, igyekszem menedéket keresni. Szürke, pajtaszerű épületbe jutok. Nagyon zavar a benti homály. Csodálkozok, hogy az épületben nincs világítás, pedig emberi hangokat hallok. Férfiak beszélgetnek, hiába fülelek, nem tudom, miről van szó. Kénytelen-kelletlen köszönök, majd nagyon udvariasan megkérdezem tőlük, hogy hol vagyok. Egy gumikötényes férfi elemlámpájával az arcomba világít és csak annyit mond, hogy kövessem. Nincs más választásom, megyek az idegen után, egy kórterem-félében kötünk ki. Furcsa látvány tárul elém: az ágyakban lópokróccal letakart nők és férfiak fekszenek, csak a fejük látszik ki. Nagyon megdöbbenek, hogy mindegyikük szája széles barna ragasztószalaggal van leragasztva, ezért nem tudnak beszélni. Egyre jobban félek, amikor vezetőm egy szabad vaságyra mutat, és azt mondja, hogy feküdjek oda, mert látja, mennyire kimerült vagyok. Hozzáteszi, hogy találok pokrócot is, ha fáznék, most elmegy, de később visszajön, hoz valami elemózsiát. Nézem a leragasztott szájú embereket, úgy tűnik, alszanak a pokrócok alatt. Az egyik ébren van, fejével int, hogy menjek oda. Szemével, fejével a pokrócra próbálja terelni a figyelmem. Gondolom, fázik szegény ebben a rideg teremben, felemelem a nehéz takarót, hogy jobban betakarjam. A pokrócot felemelve rettenetesen felháborít a látvány – vérzik a teste, átüt a vére a gyenge kötésen. Az ember nagyon szeretne valamit mondani, ezért meglazítom száján a ragasztószalagot. Szegény erőlködve azt suttogja, meneküljek innen, mert ezek itt szervkereskedők, őt és az itt fekvő társait már megcsonkították. Menjek gyorsan és szóljak a rendőrségen, hogy mi folyik itt. Nagyon félek, nagyon fázom.
Hozzászólások