Valamikor egy utazó hozhatta magával a különleges fenyőmagvakat. Az elvadult kert fái között csemetékké fejlődtek. Görbe, csak a csúcson növő ágaival, apró, erős tűleveleivel érdekes színfolttá váltak. Hamarosan a régi, romos zárda helyére impozáns, sokszobás kastély épült. A felesleges bokrokat kivágták. A környék legszebb parkja lett, évszázados fáival. A fenyők állták a szelet, a viharok rohamait, a többi fa között békésen megbújva. Álltak gondolkodva, figyelve, növekedve. Látták az embereket vidámnak, gondtalannak, fáradtnak, szomorúnak, láttak szegénységet, nyomort, gazdagságot. Ágaik között óvatosan tartották a madárfészket, gyökereik között sírokat.
A környező faóriások lassan kiöregedtek. Ágaik elkorhadtak, gyökereik elhaltak. Kipusztultak. Helyükre fiatalok kerültek. A fenyők kimagasodva közülük óvták, védték a csemetéket. Most már ők voltak a nagyok, az óriások. A legmagasabba belevágott egy villám. Csúcsa elhalt, de még sokáig a kert dísze maradt.
A négy egymás mellett álló fát kivágták, nem ismervén a fajtáját. Maradt egy. Egyedül. Hiába tekintgetett körül, már nem találta társait. Egyedül állta a szelek rohamait, óvta az alatta növekvő csemetéket. Gyökerei elsorvadtak, ágai elhaltak. Madár már nem fészkelt lombjában. Jött egy nagy vihar. Gyökerei elpattantak, az orkán derékba törte, kidőlt. Az alatta, mellette levő fák megpróbálták ágait megtartani. Még nehéz volt nekik.
Most ott fekszik a földön hosszú, egyenes törzse, törött lombkoronája. Talán még álmodik… – apácákkal, kolostorral, fiatal bárókkal, szocotthonos öregekkel – akik most nézegetik, körbejárják, sajnálják. Egy, a régiek közül – az utolsó is elment. Közben saját sorsukon tűnődnek…
Hozzászólások