Durva indulatok, tolakodó reklámok szennyezik napjainkban a világ szebbik részét. Csak apró szigetek (Szigetik) maradtak kultúrhulladék-mentesek valahol az Élet-óceánon. Szenny nélküli vizek, tiszta szárazföldek… Miközben értelem-sziklákat ostromolnak és törnek szét az önmagunk és mások által tajtékosra felkorbácsolt, szél-üvöltésű hullámok, van egy csendes, nyugodt hely, ahol sima tükör a Tenger, melyből minden életet származtatnak a tudós elmék.
Itt él, itt alkot az az Ember, aki ezeket a rajzokat megálmodta, és hirtelen szemünk elé pattintotta. Mert ezek a rajz-petárdák valóban úgy születtek, mint a tűzijátékok égig szökő, esti szivárványszikrái. Egyszerűen meggyulladt, tüzet fogott valahol, valami. Ragyogó ötletek, megérzések, kombinációk páratlan lenyomatai ezek a vonalak. Azt gondolom, hogy a rajzok, a vonalak mögül rengeteg titok leselkedik a szemlélőre, és kulcsot kínál az elmélyülés a megfejtésekhez, melyeknek megfizethetetlen díja a felismerés, amely immár megadatott mindannyiunknak, és az őszinte, értő rácsodálkozás, majd végül az azonosulás. Mert nem lehet könnyen és önkényesen kívül helyezkedni azon a világon, melyet Szigeti Szabó János, azaz Guszti barátom teremtett és állít elénk alkotásaiban. Pedig sokszor megfogalmazódik bennünk a kérdés: – Hol van már életünkből a letérdelő tisztelet, az érdek nélküli, tiszta, őszinte elismerés? Nos, zarándokutakra tévedtek ezek az érzelmek… Nézzünk, hallgassunk bele a több órányi, hitelesnek hazudott helyszíni médiaközvetítésekbe! Gnómok és torz „sztárok” költöznek törvényes segédlettel otthonunkba, életünkbe. Vajon ugyanakkor hány emberhez jutnak el az értékes alkotások?
A kínzó vádaknak tűnő kérdésekre a göndör hajú, örökké mókás arcú Szigeti csibészes mosollyal ad nagyon egyszerű választ: – Gyere közelebb! Nézz a szemembe, és lásd meg önmagadat, láss meg mindenkit ebben a gyémánttengelyű, gyönyörű világban, mely még így elrontva is csodálatos, és a Te felfedezésedre vár…
A sors különös kegyeltjének tarthatom magam, hiszen az Arcok rajzainak alkotóját „testközelből” ismerem, és büszkeségem, hogy az egymás mellett végigharcolt napok, hónapok, évek után testvérként szólíthatjuk egymást találkozásaink alkalmával. Kemény, embert próbáló időket éltünk át mindketten, és éppen ezért tudom nagyon értékelni Szigeti Szabó János munkáját. Természetesen citálhatnám az ismert és ismeretlen elődök, mesterek, példaképek nevét, de akkor elhalványulna az alkotó, akiről éppen szó van, s akinek rajzai felismerhetően egyediek. Jó néhányszor alkalmam volt látni, megfigyelni Gusztit rajzolás közben. Mozdulatai lenyűgöztek. Pillanatok alatt születtek meg azok a vonalak, színek, amelyeket a papírra vagy a farostlemezre fröccsentett.
A kifordított napok károgó varjúcsapatként kóvályognak felettünk. Emberi értelemmel is felfogható, érthető hangjuk sokunkat megtántorít azon az úton, amely a Lét-óceán teremtés előtti csendjéhez, nyugalmához vezetne.
Mikor leírom gondolataimat Szigeti Szabó János portréfüzetéről, nem az egyszerű, közhelyes „méltatást” tartom feladatomnak, hanem a híradást arról, hogy lapozgatása közben felemelő érzés kerített hatalmába. Ezek az egyetemes, örök érvényű érzések, érzelmek ott feszülnek, csillognak a rajzokban is, hol a komolyság, hol pedig a csintalan jókedv álarcait felöltve… Láthatunk önarcképet, modell vagy emlékezet alapján készült rajzokat élő személyekről, olvasmányok nyomán születő fiktív portrékat, dekoratív kivitelezésű fejeket és sajátos montázsokat is.
Meg kell említeni azoknak a nevét, akik lehetővé tették a füzet megjelenését. Elsősorban a bevezetőt író s a füzetet szerkesztő Imolay Lenkey Istvánt, de a technikai munkatársakat: Ádám Miklóst, Ujvári Zsoltot is köszönet illeti. És végül a Társaságot, amely ott van, nyüzsög, él, lélegzik városunkban, Mohácson, a szőlőhegyen, s melynek tagjai nevében őszinte szívvel ajánlom mindenkinek ezt a kiadványt.
(Arcok – Szigeti Szabó János rajzai. A Hegyibeszédesek Baráti Társaságának füzetei 5. Mohács, 2006.)
Hozzászólások