Még nem voltam ötven, amikor életemben
egyetlen egyszer csoportos terápiára küldtek,
hogy valahogy úrrá legyek az engem egészen
elborító búskomorságon. Ott kiderült, gondjaim
vannak az intimitással, képtelen vagyok megérinteni
egy idegen embert, főleg, ha férfi. A mester jó érzékkel
feladatokat adott nekem, álljak a kör közepére, és
öleljem át az ott álló fiatal férfit, kinek pont olyan
feszült volt a tekintete és a teste, mint nekem.
Ölelésem suta volt és kelletlen, ügyetlenül öleltem,
és ő éppen úgy fogadta érintésemet. Máskor azon a
nyelven kellett a többiekkel kommunikálnunk, amelyen
a legkönnyebben képesek vagyunk kifejezni magunkat.
A félszeg fiú hozott egy gitárt, én pedig kéziratokat, az új
verseimmel. Mindenki kapott egyet. És akkor egy lány,
aki addig lesajnált mindkettőnket, kijelentette: nem
is vagyok olyan balfék, mint amilyennek látszom.
Megértette talán, hogy az a suta nő, aki voltam,
még innen az ötvenen, épp csak megrendült, mert
megcsalta, elhagyta, átverte mindenki, akit addig
szeretett, de pont úgy ott vannak a lelkemben
azok az álmok és vágyak, szomorúság meg öröm,
veszteség és a szeretet, mint a körben ülők mindegyikében,
csak én bezárultam éppen, és a versekben tudok csupán
kifejezni mindent. Odajött hozzám a körbe és átölelt.
Mindenki tágra nyílt szemmel, csendben ült és várt.
Közben a félszeg fiú csak pengette a gitárt. Húsz éve
már, régi az emlék, csak egy álom hozta vissza,
amelyben lelkem a múlt ködében járt.
2024 02 11
Szóljon hozzá!