Velük telődik fénnyé az idő

 

Ha már szűkülni kezd köréd a tér,
közelednek a rejtett távlatok,
nehezen érsz el A-ból a B-be,
de még tiéd egy darabka lét,
a sors amit nagylelkűen rád hagyott;
s még tiéd a város, a félig idegen,
a mára végképp ismerőshiányos,
később csupán az utca, kert, a ház,
a kis szoba, az otthoni vidék,
sodródásaid hajnala, alkonya,
de nem hagy magadra még a képzelet;
fura alakok, stílusok, ruhák
hozzák eléd a vén Stefániát,
gondolatod, ha arra andalog,
vásárolsz tíz deka Zizit kimérve
Miskolc főterén, tieid a színes
kavicsok, s a szeretet, mivel szüleid
becéznek méretlen napra nap,
akiknek egyetlen reménye vagy
az őket kifosztó veszteség után;
ha lázas beteg vagy, mamád föléd
hajol, – életed utolsó fáklyafénye –
őrködik, virraszt, jobbulást remélve;
simogatását idézve menekül most is
minden fájdalom. Mennyi kedvesség,
féltés, szeretet; most sírnád vissza
amit nem lehet, velük telődik fénnyé
az idő, mert megtalálja, aki elveszett,
hogy új ösvények labirintusába’
ne maradjon magára az árva,
kétségek közt tovább, s egyedül.

 

2023

 

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.