Gyakran úgy éreztem, hogy a világ
kaotikus és számomra felfoghatatlan,
mely minduntalan legyűr engem.
Ritka volt az a pillanat, amikor
ráébredtem, hogy valamiképpen
mégis rend uralkodik, s nekem helyem
van ebben a rendben. Ilyenkor eltöltött
a megnyugvás és lelkemet béke járta át.
Az egyedüllét számomra annak kedvez,
hogy sokat gondolkodjak, átértékeljem
és helyükre tegyem magamban a dolgokat.
Mintha nem is az életre, hanem saját
halálomra készülnék már. Végrendelkezem.
Mivel anyagi javakat nemigen tudok senkire
sem hagyni, a gondolataimat kötöm csokorba.
Aztán egy hajnali rosszullét, heves szívgörcs
ráébreszt, mennyire véges az időm, talán a
mondat végére sem érek.
Cicám valamit biztosan megérez, mert
nyugtalan, fel-alá járkál és lábamhoz
dörgölőzik, miközben ágyam szélén
ülök és egy pohár vízbe kapaszkodom.
Végül lassan megvirrad, csak az eső
kopog az ablakon, amelyen a hűs levegő
besurran. Én lélegzethez jutok, és
megnyugszom. Már ágyamon fekszem.
Alig világosodik odakint, amikor mentő szirénája
hasít a csendbe. Még nem értem jöttek.
Élek. Haladékot kaptam – súgja a szívem.
2024 02 12
Szóljon hozzá!